A szívem csücskei

Tél


...És másnap reggelre kinyíltak a jégvirágok.
Megroppant lábam alatt a tegnapi fű.
Fehér csipke az ágon, fekete varjak a dérben,
csikorog és zizeg, reccsen és surran a hideg.
Bundámba burkolózva aggódom:
Jaj, csak bele ne fagyjanak az érzések a szívekbe!
Érzem, hogy forró a vérem, vöröse ellenpontja
e fekete-fehér világnak. De nem látható.
Aki szembejön velem, vajon sejti-e,
hogy őt is szeretem?
Fuvolaszó hajlítgatja az ágat, arcomra zúzmara hull.
Ó, boldog gyermekkor!
Szánkózások és korcsolyapályák hangjait
hozza a szél a szomszéd múlt időből…
Lesz-e még igazi telünk?
A ködből lassan felkúszik
a sápadt, erőtlen napsugár.
Cipőm talpa alatt megmozdulnak
az első kíváncsi hóvirágok...

Jégvirágok

Ablakomra szállt a pára,
mely reggelre megfagyott.
Hajnalfénynek pír-szavára,
jégvirágok álltak ott.

Természetnek ügyes keze,
csodaszépet alkotott.
Kelő nappal, fénykristályként
ragyogtak az ablakok.

Látod, a sok jégvirág most
mily fényárban csillogó?
Szemeidnek ez a látvány,
álomképként megható.

Olyan, mint egy katedrális,
színes ablak-képei.
Ám de mégis, fehér színben,
kristály-gyanánt fényteli.

Áldott pára, nemsokára
olvadoz ez égi kép.
Jó lenne ha holnap ismét
mindezt újra festenéd!
Szuhanics Albert



 

Télen

Tört-szárnyú röptét
lesed a Napnak.
Nevetve vad szél
zúdul az ablaknak.

Jéggyökereken csillan
hideg, fény sugár.
Üvegeken sző hálót
a fagyos délután.

Faágon a tél
szorítja ölelését.
Tágult szemek fogják fel
hópihék rebbenését.

Zöld, kék, sárga, piros
emlékek csupán.
Megérint néha múlt-jövőből
a távoli Nyár.
Váradi Andrea



 

Télen a fák

Szélnek a szárnyai télben
hó függöny porában szállnak.
Besurran, visítva résben,
komponál bús dalt magának.

Fúvósok kürt-hangja remeg,
s hordja a havat nyakamba.
Éles a körme, cirógat,
jégdala nem hagy magamra.

Táncolnak jajgató gallyak,
bennük még ott él az emlék.
Néha bús vendégük varjak,
míg üdén zöldelltek nem rég.

Jeges szél csörren a fákon,
sóhajt a reszkető liget.
Madárdal szól majd az ágon,
őrzik a tavaszi hitet.

Zöld rügyek finom csomagban
rejtve, mint tenyérben sors van.
Jövőnek hatalma magban,
kinyilnak tavasszal sorban...

Bízzatok ligeti fáink,
vége lesz a jeges kínnak.
Napsugár könnyeket szárít,
bús szelek többé nem sírnak.

Addig is tavaszról álmodj,
kis liget, berek, nagy erdő.
Nevesd ki a telet már most,
vigadjál, a tavasz eljő!
Szuhanics Albert

Téli panasz


Miért örüljek, tél, neked?
Nem hív havad, nem hív jeged.

Valamikor, fagyok, havak,
hogy vártalak, szomjaztalak.

Minden csicsonkát délcegen
kihúztam utca-széleken.

Íveltem pengő korcsolyán,
és társam volt egy régi lány.

Kezét meleg muff-oduban
fogtam, szorítva boldogan...

Hol a fiú, a víg s vitéz?
Hol az a jég? Hol az a kéz?

- Vigyázz, kerüld a sík jeget -
mondják. Örüljek, tél, neked?
Rónay György

Minden ember, egy színes és értékes, önálló személyiség,
akár mennyire is elnyomják benne ezeket. Sok mindenben
különbözünk, mind mások vagyunk, de ... (ez) nem jelent
rosszabbat, vagy jobbat! Egy biztos... EMBEREK vagyunk
és minden ember megérdemel egy lehetőséget,
hogy megmutassa saját egyedi világát...





"Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki.
Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett, zamatos, kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát.
Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és ha valaki akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél.
Tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán lehetsz.
De mindig lehetsz a legjobb szilva.
Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt.
Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni - ami lehetetlen hisz te szilva vagy-, de mindig próbálkozhatsz a legjobb szilva lenni"...





A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait."
Márai Sándor





"Amikor súlyos érzelmi válságon vagy túl, ne a nehéz pillanatokra emlékezz, hanem arra gondolj, milyen jó, hogy ezt az akadályt is legyőzted. (...) Örök életedre vésd az eszedbe a jó dolgokat, amik a nehézségekből születtek. Ezek bizonyítják, hogy erős vagy, és önbizalmat adnak, hogy ezután bármilyen akadályt át tudj ugrani".
Paulo Coelho

Van minden szívnek...

Van minden szívnek titkos rejteke,
Amelybe senki nem láthat bele;
Hisz magad elül is takargatod,
Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

Hanem azért sokáig érezed
A fojtott sírást, halk lélegzetet
Átaltörni a titkos rejteken.
De valahára mégis csend leszen.

Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,
Hogy ama rejtett zugba betekints;
Hogy kulcsa hol van, el is feleded,
A zárt pedig a rozsda eszi meg.

De egyszer aztán, egy ködös napon,
Ha fojtogat az életunalom,
Nem is tudod, hogyan, véletlenül
A pókhálós kulcs elibéd kerül.

Próbálod véle szíved rejtekét,
Örülsz neki, hogy fordul benne még-
Csak akkor kell sirnod keservesen,
Mikor már csak hamut lelsz odabenn.
Móra Ferenc

Gyertyát gyújtok

Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.

Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk...

Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai...
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.

Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért,
akiket a sors már távolra vitt,
de apám sírhantján leteszem még,
nézd, kedvenc hófehér virágait.

Titkon szívemre csendes béke száll,
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg ráemlékezem.
Harcos Katalin

Kezemben virág

Kezemben virág,
merengve emlékezek...
ez a Te napod,
melyen idézem szellemed.
Zárt pillám mögött
agyam rejtett zugából
hívom elő képedet,
vajon mivé lettél volna,
Ha nem szólít el végzeted.
Ádáz küzdelemmel vonszoltad
sarkadhoz láncolva
kérlelhetetlen betegségedet,
orvul kiszolgáltatva a mikrobák
gonosz ördögeinek.
Hol hideg verejték borzongatott,
hol perzselő erejű láng égetett,
míg a balsors egyetlen fogással
szétroppantott akarást, igyekezetet.
Az ember csak egyszer élhet...
Csak egyszer... és semmi vissza nem térhet!
Mindig eljön a vég,
és az új életnek semmi köze a régihez.
Szeretném kinyújtani a kezemet,
hogy visszahozzam letűnt életed,
de mit sirassak vissza?
betegségtől erődet alá ásott,
sírba szánt életed?
A térben, mint apró füstgomoly
kószál idézett szellemed,
nesztelenül szétfoszlik,
mikor lustán felnyitom szememet.
Csak porgomoly száll föl sírhalmodról
beporozva szemem sarkából
éppen kicsorduló könnyemet,
halkan mondom: Isten hozzád!
Hát akkor megyek...
Nesztelenül, lábujjhegyen, nehogy
felriasszam a nyugvó lelkeket.
Fazekas Valéria

A halottakra való emlékezés ünnepe. Az egyház az I századtól november elejét szentelte a halottak ünnepére.
Minden olyan szentnek az ünnepe akikről a naptár nem emlékezik meg. Ezen a napon az egyház tanítása szerint az élő és az elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak. Ilyenkor szokás a sírok megtisztítása, virággal díszítése, gyertyák gyújtása. A virágborította sírok mellett rokonok, ismerősök, barátok gyertyát gyújtanak és emlékeznek. E napon távolbaszakadt családtagok is hazatérnek, emlékeznek.
Az elmúlás, a halál gondolata beleillik a novemberi növényvilág, természet nyújtotta keretbe, a pihenni térő növényzet hangulatába. Ilyenkor főképpen a krizantém az, amely az estleges korai fagyoktól jól védett kertekből – mint a múló év utolsó virága – szeretteink sírjára költözik.
Sírjaikon gyertyát gyújtunk, hogy a hiedelem szerint a szegény fázós lelkek ennek fényénél melengessék magukat, másrészt, hogy fényeiknél visszataláljanak sírjaikba, s ne háborgassák tovább az élőket. Gyertyát gyújt mindenki – felekezeti hovatartozás nélkül – , hogy az emlékláng pislákoló fénye, az elhunyt kedves alakja köré vonja gondolatainkat.
Mindkét napot a néphagyományban számos hiedelem övezi. A néphit szerint ilyenkor hazalátogatnak a halottak.




A harang szól
Sokfelé úgy tartották, hogy mindenszentek és halottak napja közti éjszakán a halottak miséznek a templomban, és amíg a harang szól, hazalátogatnak szétnézni. Ezért minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy az elhunytak eligazodjanak a házban. Erre a hétre munkatilalom is vonatkozott. Nem volt szabad mosni, meszelni, a földeken dolgozni, mert mindez bajt hozhat a ház népére. E hiedelmek ma már kiveszőben vannak, de mindkét nap városon és falun ma is egyaránt a halottakra való emlékezés ünnepe. Ilyenkor benépesülnek a temetők, s a virággal borított hantokat körülállják a távolra szakadt hozzátartozók is. Hazahívja őket a szülőföld, az ősök, a családtagok sírja, s a sápadt kis gyertyafények körül ima és énekfoszlányok szállnak.


A gyertyagyújtás
A gyertyák a halottakért égtek, a tűz megtisztulást hoz. Mindenszentek ünnepén, a halottak napja előestéjén a sírok néhány órára fénybe öltöznek. A katolikus hit az üdvözültek, a szentek emlékének szenteli november 1-jét, s a mai napot mindazoknak, akik már eltávoztak a földi világból. A gyertyaláng Krisztus jelképe, aki meghalt az emberekért, hogy elhozza a megváltás fényét.


A mindenszentek napja az összes szent ünnepe

A tél rámutató napja november elseje. Délután megtisztítják, estére pedig gyertyákkal kivilágítják a sírokat. Odahaza annyi gyertyát gyújtanak, ahány halottja van a családnak. A szokás szerint éjjelre kenyeret és bort, vagy más, jelképes ennivalót tettek az asztalra, mert ilyenkor a hagyomány szerint a holtak hazalátogatnak. A halottak napja, vagyis másodika a tisztítótűzben szenvedő lelkek ünnepe. Ez a nap a “lelkek emlékezete”. A két napra vonatkozó szokások az idők során összekeveredtek. A napra vonatkozó tiltások egész hétre érvényesek.
Előrehaladva életünk útján egyre több emberrel találkozunk. Az útitársak különböző, időnként talán változó összetételű csoportokban haladnak előre. Egyszercsak eltűnik mellőlem valaki, aki hosszú ideje, talán születésem óta életem része volt, mélységes szeretetben. A világom szinte összeomlik, értelmét veszíti nélküle, egész bensőm feljajdul a veszteség fájdalmában. Ha nincs többé az, akit szeretek, hiánya pótolhatatlan. Az igazi szeretet a személynek abban a mélységében gyökerezik, amelyben mindenki csak ő maga, egyetlen és pótolhatatlan

Szeretteim halálával szívemnek egy-egy darabja (vagy egésze) is elhal - vagy inkább átkerül a holtak világába.
Életünk során egyre inkább együtt élünk a halottainkkal. A Halottak napja ennek a halálon átívelő szeretetnek az ünnepe. A Mindenszentek ünnepe ezt alapozza meg a feltámadásba vetett hitben. Hisszük, hogy a megholtak is élnek, csak másként: istenibben és teljesebben, mint mi, halandók.
Az ünneplés és a gyász napjai ezek, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. A novemberi hideg csendben mintha csak megelevenednének Ady Endre fájóan szép sorai:


HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...
Ady Endre 1899 november 1

Október vége

Lassan bizony októbernek vége,és az évszak halad tél felé.
Még hörpintünk a bágyadt napsütébe.s minden korty a szomjas emberé.
Látod ma már ajándék a napfény,a melengető langyos levegő.
Hol szélcsend ül rá fáradt vállaimra,s már feldíszítve vár a temető.
Kimegyek a halottak napjára,mécsest, gyertyát, virágot viszek.
Megtisztelni, akik eltávoztak,mert él a lelkük, én ebben hiszek!

Gyertyafények pislognak az éjben,mint égnek tükre, sírkertünk olyan.
Csillagként világít sok fény lenn,az égi otthon, s földi egyben van.
Emlékezem, míg a mécsest nézem,élőn táncol most a kicsi láng.
Bár eltávoztak rokonaim régen,az emlékük bennem él tovább!
Tovább él a lelkük fenn a mennyben,ahonnan a sorsunk figyelik.
Talán ők lesznek a jövő nemzedéke,sok közülük újra születik...

A fáradt test megpihen a földbenhús a földhöz, csont a kőhöz tart.
Visszaadjuk maradványunk rögnek,testünket, mely kiállt sok vihart.
Ősz virága, elmúlás virága,díszíti a kedves hantokat.
Anyaföldünk e fájó szegletjén,feltámasztunk régi arcokat.
Még egy napra ismét köztünk élnek,úgy feléled az emlékezet.
Szinte érzem, sok elhunyt családtag,mellettem áll, ím megérkezett...

És e napon megnyílnak a kapukaz idők síkján visszaléphetünk.
Úgy éreztük, elfeledtük őket,de rájövünk, örökké szeretünk!
Örökké szeretünk, sorsnak vándorai,nem halunk meg, mert az élet él.
Csak fáradt tesünk, földnek ajándéka,egyedül az, ami elalél...!



 

Ne sírj

Sírtál minden éjjel,
Könnyeid tengerével,
Visszahozni nem tudod már, ki messze jár...
Próbáld gondolatban,
Lassan láthatatlan leszel,
És követed az ég felé, hív egy új világ
Távolból, hozzád szól,
Amíg a földön élsz oda tartozol!
Várj még, s ha jó leszel
Hidd el Te is ide érkezel!

Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azokért Ki útra kel a fénnyel,
Ne félj a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...

Újból átölelnéd,
Lennél aki megvédenéd,
Mindentől, mindenkitől...
Némán elkísérnéd, felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át...

Engedd el, mennie kell,
Hiszen Ő a földnél jobbat érdemel!
Így jó, nem éred el,
De átölel majd ha jó leszel!

Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azokért Ki útra kel a fénnyel,
Ne félj a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...

Hidd el nincs vége még ha meghalunk,
Egy új világba indulunk...
A Földről elszökünk, de az ég kapuját,
Csak lelkünk lépi át...
Mester és tanítványa



Halottak napja

Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
indult a temetőbe a menet,
őszirózsával,könnyekkel, szatyorral,
hogy a holtakkal beszélgessenek.
Volt, aki apró széket vitt magával,
a másik ásót vagy kis gyermeket,-
az enyimek széthulltak a világban -
most nézem őket s elkeseredek.
Mert évről évre kevesebben mennek,
fiatal ritkán; csak az öregebbek.
A sírokon gyertyák is alig égnek,
nincs sóhajtás, nem mondanak imát -
feladták a holttal a közösséget,
és feladja önmagát a világ?
Faludy György



Halottak napja

Halottak napja van. Az elsõ,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.
Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetõbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.
De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.
Reményik Sándor



 

Halottak Napja, Élők Napja

Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokraszóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...
Bírtalan Ferenc

• Reflektorfény
• Módosítás

• 3 nappal ezelőtt, 20:36-kor
• 8 hozzás

Jön az ősz


Jön immár az ismerős
Szél lábú deres ősz.
Sepreget, kotorász,
Meg-megáll, lombot ráz.
Lombot ráz, diót ver,
Krumplit ás, szüretel.
Sóhajtoz nagyokat,
S harapja, kurtítja a hosszú napokat.
Kányádi Sándor



 

Őszül az erdő

Tegnap százszínű
libegő láng volt,
ma földszagú szél
karjaiban táncolt,
holnap, ha itt jársz,
s felfelé nézel,
elárvult nagy fák
üzennek a széllel.
Arannyal öntve
az erdő alja,
kusza virgács
a bokrok barna gallya,
tüskés ág megfog
s bús őszi jajjal,
elhullt virágát
követeli rajtam.
Moretti Gemma



 

Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
József Attila

Őszi elégia

Fölszáradt-e vajon a harmat
az erdő alján, vagy dérré változott?
Kijár-e még az a magányos
őzsuta alkonyatkor a tisztásra,
hol delelni szokott a telehold?

Szokásban van-e még a lombok
jámbor tereferéje, vagy vacogó
félelem, sorvasztó civakodás,
ágrólszakadt levelek siráma lett
a hajdani harmóniából?

Elfogyott a hold. Riadtan fut az őz,
gyapjasul magánya.
Szűkre húzott szemű éjszaka néz
ridegen a meddő mogyorókra s a
kikericsek mérgező csillagaira.
Kányádi Sándor



 

Őszi szendergés

Újra kisdeddé vált a nyár,
az Ősz hatalmas bölcsőjében
most csak gyenge sugár.
Megfáradt ágak ringatják
málló-tarka lombokon,
s már hidegebb szél
csókolja homlokon.
A madarak rövidebb
trilláit élesen
hasítják a hajnalok,
s néhány késői virág
még a nyirkos köddel dacol.
Lassuló léptek zaja
visszhangzik felszínes álmokon,
s a csendes szendergésben
dúdolunk, egy nyárról
maradt dallamot.
Rezes Anna Mária



TEVÉKENY ŐSZ


Szó sincs itt semmiféle gyászról az ősz
teljes iparkodással ténykedik:
szervezi a kerti brancsot a kezdőket
kitanítja a haladókat emlékezteti
s fokozatosan adagolja
a kopárságot hideget olykor
a gürcölésbe csöpp játékot is kever:
például ökörnyálat úsztat szusszanó
sündisznóval zörgeti végig az avart
s a gyöngyvirág-tövön piros bogyót fakaszt
De persze többnyire mégiscsak dolgozik
hogy meglegyen aminek meg kell lennie:
az ál-halál a visszatartott lélegzet
a tág-üres terek a hasznos türelem
mikor majd agresszíven és hatalmasan
a zúzos talpú tél megérkezik.
Csorba Győző

Egy csokor virág...

Barátságunk jeléül csokrot hoztam néked.
Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,
S ím kész ajándékra a virágcsokor.
Kérlek, bármerre is sodor az élet,
Ajándékom vidd magaddal,
Akár gyalog jársz, akár víg fogattal.

Csokrodban első virágszál a szeretet,
Azért oly fontos, mert Istentől ered.
Emberi sorsok összeötvözője.
Ha elveken nyugszik, nem múlandó,
Neked is ilyen szeretet a jó.

Türelem a második virágszál,
Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,
Bármi is menjen végbe a szívedben.
Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,
S vihar ne zúgjon el családod felett,
Így gazdagabb lesz benned a szeretet.

Csokrod harmadik virága a hűség,
Amit megkíván tőled a föld s az ég.
Hű légy Istenhez és szent elveihez,
Hű légy férjedhez és gyermekeidhez,
Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,
S szívetek legyen mindig összekötve.

A negyedik virágszál a kedvesség,
Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,
Ha bosszúság fellege el nem fedi,
S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,
Meghódítja még az ellenségedet is,
Otthonodban nem lesz ború és tövis.

Az ötödik virágszál a szorgalom.
Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom
A házban és minden csak terád várjon,
Míg az idegek összetörnek fájón.
A szorgalom az, ha végzed a munkád,
Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.

Virágcsokromat átnyújtom neked,
S kívánom, a jó Isten legyen veled!
Illatozz otthon, vagy a zord idegenben
Mindig derülten, mindig kedvesebben,
Míg eljön Urunk, s bú válik örömre
S virágcsokrába beköt majd örökre...
(Ismeretlen)



Egy barát

Van oly kérdés, mire nincsen válasz,
S van oly lépés, mihez nincsen támasz.
Magadra maradsz, midőn az idő dönteni kész,
S a sok feléd nyúló kéz, mind elvész.
Nem marad más, csak egy mosolygós tekintet,
Ki ha baj volt, önzetlenül, eddig is segített.
Nézz át a kezek fölött, hogy lásd, ki van veled, ki az kit ne bánts.
Vak voltam eddig, én is, már bánom,
Hisz a kezek fölött most is, a te arcod látom.
Horváth Gergely

Ne add fel

Nehéz megtalálni azt
Ki őszintém mondja az igazt
Kinek nincs hátsó szándéka
Vagy egyéb hasonló "játéka"

Nehéz megtalálni azt
Ki önzetlenül nyújt vigaszt
Ki tőled nem várja el
Hogy ezen túl csak rá figyelj

Nehéz megtalálni azt
ki ha kell melletted virraszt
Ki irántad nem ismer határokat
Félelmet, netán gátlásokat

Nehéz megtalálni azt
Ki a bajban sem mulaszt
Ki ha valamit elrontott
Őszintén bevallja: megbotlott

Nehéz megtalálni
De ha megtalálod
Rájössz Ő az igaz barátod
Tamás Attila

Egy jó barát


Egy jó barát belülről lát,
Ha a külsődet szemléli is.
Egy jó barát mindent megbocsát,
Nem mutat tükröt bűnöknek.
Egy jó barát felsegít,
Minduntalan lelkesít.
Egy jó barát sírni kölcsönzi vállát,
Elhúzni nem tudja.
Egy jó barát céljaid elérésében segít,
Gátolni nem tudna.
Egy jó barát a legmélyebb éned után kutat,
Nem felejti egyetlen elhangzott szavadat.
Egy jó barát segítő kezet ad,
Téged támogat, nem másokat.
Őrült kis világunkban
Ugye milyen jó, ha egy barát velünk van?
Angela Labonte



 

Mindig megtalálsz engemet

Mindig megtalálsz engemet
Amikor fáradt vagy nagyon,
s nincsen már, aki felkeres,
mikor gond ül az arcodon,
mindig megtalász engemet!

Amikor szomorúság gyötör,
úgy kell a vigasz, mint a víz,
mikor a bánat súlya összetör,
akkor is mindig bennem bízz!

Amikor nincs ki meghallgat,
pedig beszélni kell neked,
melletted mindenki elballag,
gyere, keress meg engemet!

Amikor nem kell más, csak mosoly,
s mindenki rideg, mint a jég,
mikor mindenki túl komor,
akkor is hozzám gyere még!

Néha csak jó szó kellene,
valaki fogja meg kezed,
s nincs senki, kitől megkapod,
hívjál, én ott leszek veled!

Amikor váratlan öröm ér,
senki nincs, kivel megosztanád,
vagy talán rádtör egy szenvedély,
hadd legyek néked társaság!

Ha magány kínozna bús éjjelen,
vagy útra kelnél, de nincs kivel,
mindig számolhatsz énvelem,
veled megyek, ha menni kell!

Ha elvesztenéd mindened,
s már hited sem maradna meg,
ne feledj, számíthatsz énreám,
megtalálsz mindig engemet!
Szuhanics Albert



Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel.
Antoine de Saint-Exupéry

 Életünk legnagyobb "szerelme".

Valakinek a kezében megcsörren egy mobiltelefon. Beszélni kezd. Látom rajta, ha pénzről van szó.
Az arca feszült lesz. Néha öröm csillan a szemében, néha vad indulat. Hirtelen boldog lesz, vagy gyilkos gyűlölet suhan át rajta.
Most nem babra megy a játék!
Arról beszél, aki (vagy ami) az ő Mindene!
Ha valaki egy másik bolygóról csöppenne ide, csodálkozva tapasztalná, hogy az itteni emberiségnek egyetlen valós eszméje van: a pénz.
Nemcsak a létfenntartáshoz, de a tudáshoz, a műveltséghez, a valláshoz is pénz kell.
A sporthoz, a szépséghez, a jó közérzethez, a gondtalan örömhöz, a ruhához, az élelemhez,
de még az imádsághoz is sok-sok pénz kell.
És reggeltől estig másról sincs szó, csakis a pénzről!
Az újságok, a rádiók, a tévék csakis a pénzről beszélnek. Pénz nélkül a zenekar széthullik, a színház, a könyvtár, az iskola, a templom bezár. Nincs pénz a kultúrához, a szerelemhez, a tudáshoz, a hithez, az egészséghez, az életörömhöz.

Nem lehet maghalni, mert drága a temetés.

Valaha, amikor normálisak voltunk, és végtelen égbolt volt a fejünk felett, legfontosabb kérdésünk ez volt: miért élünk? Hitért? Istenért? Szerelemért? Gyerekeinkért? Boldogságunkért?
Ma már tudjuk a választ.
Pénzért.
Ez nem tréfa. Kiszámították, hogy az embereket azért érdemes egészségben tartani, mert
a gyógyítás sokba kerül. Nemcsak az orvos, a beteg nem dolgozik, csak pénzt költ. Betegnek lenni: ráfizetés. Halottnak lenni: még nagyobb. De a legköltségesebb mulatság a boldogtalanság. Egy boldog embernek nem kell más, csak egy kisfröccs. Talán még az se. De egy boldogtalannak mindig hiányzik valami, és hiába vásárol, utazik, költ - semmi sem vigasztalja. Sok pénzt szór el, s ettől még boldogtalanabb lesz.
Manapság kiderült, hogy nincs pénz az emberiségre. Legalább is ezt mondják a gazdagok. És a természet gátlástalan mérgezőit nem azzal próbáljuk megállítani, hogy ez az emberfaj elleni bűntény és tilos, hanem azzal, ha kimutatjuk: mindez mennyibe kerül. Hogy mennyibe kerül, ha a tenger elmossa Hollandiát, New Yorkot, Londont és Hamburgot. Mérhetetlenül sok pénzbe. De még ez az érv sem hat rájuk, mert - azt hiszik - nem ők fizetik.
A világvége azért késik, mert egyelőre túl drága.
Nem éri meg.

Nincs rá pénz.
Pedig annyi pénz lenne, amennyit csak akarunk. Valaha a pénz aranyból-ezüstből volt, később papírból, de aranyfedezet volt mögötte, aztán már arany sem, csak a munka és dollár, végül manapság már semmi... Ma virtuális pénz van, komputer-pénz, nemlétező-pénz, banki, tőzsdei nullák.
Kollektív hiedelmek és csalások kérdése, mennyi az emberiség jelenlegi összpénze - mégse elég.
A szegénynek azért nem elég, mert éhen hal.
A gazdagnak azért, mert még többet akar.
Lao-ce a tébolyt így definiálja: "Őrült az, akinek az elég nem elég."
A latin "medicina" szó azt jelenti, "középen lenni", megtalálni a közepet, az optimális egyensúlyt: "ennyi elég".
Ezt mondja és ezt éli egy egészséges ember.
Találkoztál már olyan emberrel, aki azt mondja, elég pénze van?
Sőt, sok is, és vegyenek el belőle, mert nem kell neki?
Vagyis betegek vagyunk.
És ezen nem tudunk változtatni.
Nincs az a pénz, amiért meggyógyulnánk.
Halálosan beleszerettünk a pénzbe.
Embereket, vagyis egymást nem tudjuk ilyen intenzíven és kollektíven szeretni. Nem tudunk egy emberért tönkremenni, és csakis őt hajszolni és soha el nem érni, és meghalni érte idő előtt, és ha kell, akár az egész világot bajba rántani miatta - mert nem szeretjük annyira, mint a pénzt. Hiánya nem fáj ennyire, s ha mégis a miénk lesz, nem hagy bennünket olyan kielégítetlenül, mint a pénz.
Beleőrültünk a pénzbe.
De néha mégis kijózanodunk. És szerelmesek leszünk valakibe. Nem a pénzbe, egymásba. És önfeledten ölelkezünk, egy fűtetlen szobában, egy ócska paplan alatt. Csókoljuk egymást, boldogan.

Ez az a pillanat, amikor nem érdekel bennünket a gázártámogatás. És hogy drága lett a benzin.
A Csók, a Te, az Együtt és a Veled fontosabb lesz, mint a kampányköltség és a kamatadó.
Fontosabb, mint a pénz. Egy koldusnak is. De még egy Bill Gatesnek is, ha emberbe szerelmes.
A szerelem - jól tudta ezt minden nagy költő - társadalmon kívüli állapot.
Egy beteg társadalmon kívüli állapot.
Ilyenkor az ember normális lesz. Innen kéne folytatnunk az életet, de nem lehet, mert akkor kiesünk ebből a vesztébe rohanó világból, ebből az esztelenül pörgő, versenyről, hatékonyságról üvöltő őrületből, melynek már semmiféle értelme, erkölcse nincs, csak önzése, hazugsága - és kielégíthetetlen mohósága.
Amikor ezeket a sorokat írom, éppen egy kóbor macska sétál az ablakom előtt. Fekete szőre és négy hófehér, puha "szőrmecsizmája" van. És az fut át az agyamon - mert mai ember vagyok -, hogy honnan telik ennek ilyen pompás bundára?!
És milyen békésen alszik a napsütötte, meleg kövön!
Istenem, adj nekem egyszer, csak egyetlenegyszer ilyen elégedett, doromboló, boldog macska-álmot!

"Képzeld el, hogy az élet olyan játék, amelyben öt labdával kell zsonglőrködni. A labdáknak nevük is van: munka, család, egészség, barátok és becsület. Mindezeket a levegőben kell tartanod. Aztán egy napon rájössz, hogy a munka gumilabda. Ha leejted, visszapattan. A másik négy labda -- család, egészség, barátok, becsület -- üvegből van. Ha ezek közül valamelyiket leejted, örökre megsérül, megreped, akár össze is törhet. Ha megértetted az öt labda jelentőségét, meg tudod teremteni életed egyensúlyát."

"Élj úgy, hogy soha ne szégyelld, ha a világ megtudja, mit teszel, mit mondasz. Még akkor is, ha nem igaz, amit a világ megtudott."

(Richard Bach)

 "Nem a képességeink mutatják meg, hogy kik vagyunk, hanem a döntéseink."

(JK Rowling)

"Ha az embereknek nem tetszik, hogy így, vagy úgy élsz ... ne bánjad. Nem az emberek élsz. De ha magad törvényei ellen vétkezel, e hűtlenséget keservesen megbánod..."

(Márai Sándor)

“Minden nap történik valami, amiért az ember szomorkodik, de minden nap történik valami, amiért érdemes élni és meghalni."

Hemingway

"Tapasztalható, hogy hajlamosak vagyunk magunkat önelégülten szemlélni. Általában elnézõnek, engedékenynek látjuk magunkat, és amikor valamilyen kellemetlenség ér bennünket, mindig készek vagyunk érte másokat, a sorsot, a rossz szellemeket, vagy éppen Istent okolni. Érdemes olykor magunkba szállni, ahogy Buddha ajánlja. Attól egy kicsit megrémül az ember."

(Tendzin Gjaco)

Ha még nem csináltál egy dolgot, próbálkozz meg vele háromszor. Először, hogy legyőzd a félelmed. Másodszor, hogy megtanuld, hogyan kell csinálni. Harmadszor, hogy kiderítsd, szereted-e csinálni.”

Virgil Thomson

"Próbáljuk meggyõzni magunkat arról, hogy az élet önmagában is óriási érték, s nem szabad elvesztegetnünk egyetlen pillanatát sem.
Nem a lényegre figyelni, hanem pazarolni az élet kincseit, majdnem olyan, mint mérget bevenni, miközben tisztában vagyunk a hatásával.
Nem helyénvaló, hogy az emberek komolyan elkeserednek, amikor valami anyagi veszteség éri õket, de a legcsekélyebb szomorúságot sem érzik, amikor életük valódi értékei vesznek el..

(Tendzin Gjaco)

"Minden nemes szándék megvalósítása elkerülhetetlenül akadályokba ütközik. Mielõtt az akadályok leküzdéséhez látnánk, igen fontos még egyszer alaposan ellenõriznünk a célkitûzés és indíttatás helyességét. Õszintén, tisztességesen és minden részletet illetõen indokoltan kell cselekednünk. Úgy, hogy az másoknak és önmagunknak is a legjobb legyen. A cél kitûzése után szilárdan el kell határoznunk, hogy mindvégig következetesen törekszünk az elérésére. Hogy ha végül a cél elérhetetlennek mutatkozik, akkor se tehessünk magunknak szemrehányást."

(Tendzin Gjaco)

Mindjárt születésünk pillanatában szüleink jóságára, gondoskodására szorulunk.
Később, amikor betegségek gyötörnek minket és megöregszünk, megint mások gondoskodására és jóságára leszünk utalva. Mivel életünk kezdetén és végén mások törődnek velünk, hogyan tudnánk mi életünk derekán nem törődni másokkal?

 Tendzin Gjaco :Tötödni másokkal

1900. június 29-én látja meg a napvilágot, majd 44 évvel később egy tikkasztóan nyári napon, július 31.-én örökre eltűnik a térképről.

Antoine Marie Roger de Saint-Exupéry gróf Lyonban született, egy régi vidéki nemesi család harmadik gyermekeként.

Miután az előkészítő iskolában megbukott a záróvizsgán, az École des Beaux-Arts-ra iratkozott be, hogy építészetet tanuljon. 1921-ben megkezdte katonai szolgálatát, és Strassburgba küldték pilótakiképzésre. A következő évben megszerezte a pilótaengedélyt és áthelyeztette magát a légierőhöz. A menyasszonya családjának a tiltakozása miatt kilépett a hadseregből, Párizsban telepedett le és irodai munkát végzett. 1926-ban ismét repülni kezdett: a nemzötközi postajáratok egyik úttörője volt abban az időben, amikor a műszeres felszereltség még gyenge volt és a pilóták inkább az ösztönükre hagyatkozva repültek. Később az író arra panaszkodott, hogy azok, akik a sokkal fejlettebb légierőnél repültek, inkább könyvelőkhöz semmint pilótákhoz hasonlítanak. A Toulouse és Dakar közötti postajáraton dolgozott.

Első meséje L'Aviateur (A pilóta) a Le Navire d'argent lapban jelent meg. 1928-ban adta ki első könyvét Courrier-Sud (A déli futárgép) címen. Átkerült a Casablanca – Dakar útvonalra, majd a Cape Juby repülőtér igazgatója lett a Nyugat-Szaharában. 1929-ben Saint-Exupéry Dél-Amerikába költözött, ahol az Aeroposta Argentina Company igazgatójává nevezték ki.

1931-ben jelent meg a Vol de Nuit (Éjszakai repülés), amellyel elnyerte a Femina-díjat.

1931-ben Saint-Exupéry feleségül vette Consuelo Suncin Sandoval Zeceña of Gómezt, a kétszeresen özvegy salvadori írónőt. A házasságuk elég viharos volt, mivel Saint-Exupéry gyakran volt távol és több viszonyba bonyolodott.

Saint-Exupéry a második világháború kezdetéig folytatta az írást és repülést. A második világháború kitörésekor a felderítő repülőkhöz kerül kapitányként, ám a franciák veresége és a fegyverszünet után leszerelik. 1940. Decemberében Neww Yorkba utazik, s csak a szövetségesek észak-afrikai partraszállásakor tér vissza Franciaországba. Neww Yorkban jelenik meg A hadirepülő (Pilote de guerre, 1942), a Levél egy túszhoz (Lettre á un otage,1943), és a kis herceg (Le Petit Prince, 1943) is.

1944-ben korára való tekintettel nem engedik repülni. Parancsnokai beavatják a partraszállás titkaiba, ezzel akarják a figyelmét másfelé terelni. Saint-Exupéry hajthatatlan marad. Mindent megmozgat, míg végül Roosevelt elnök fiának közbenjárására ismét repülőbe ülhet. Öt felszállásra kap engedélyt, de még hármat kiharcol. Július 31,-én szállt fel nyolcadszor, reggel fél kilenckor. Háromig még nem tért vissza. Egységének pilótái szótlanul várakoztak, amikor a parancsnok, az egyik pilótához fordulva, így törte meg a csendet: “Saint- Exupéry kapitány felderítő repülését maga veszi át. Mintha csak Saint-Exupéry valamelyik regényének utolsó sorait olvasnánk.

Augusztus 1-jén délben egy asszony állítólag egy szerencsétlenül járt repülőgépet látott a Carqueiranne öböl közelében. Lelőtték vagy esetleg meghibásodott a gépe? A mai napig találgatások övezik a rejtélyes halálesetet. Néhány nappal később találtak egy francia egyenruhát viselő holttestet, akit szeptemberben Carqueiranne-ban temettek el.

Az önmagáról rajzolt leghívebb képet annak a gyereknek alakjában hagyta ránk, akit Kis Hercegnek nevez.

Ez a könyve  a század talán legkedveltebb irodalmi meséje lett. A boldogságnak, az élet értelmének keresése, a másokárt vállalt felelősség, a lelki tisztaság megőrzése, s nem utolsósorban jelképessé emelt figurái és helyzetei mintegy filozófiai tanmese formába öntve.

“Most valósággá válik minden édes remény,
Mely ott ég a szívünk rejtekén.
Az élet tárt karokkal vár,
Hogy szép lesz-e, csupán rajtunk áll.”

“Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint másokon. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.”

"A tapasztalat bizonyítja, hogy nem az a szeretet, ha két ember egymás szemébe néz, hanem az, amikor mindketten ugyanabba az irányba néznek."

Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak. (...) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! (...) S ha majd megvigasztalódtál (mert végül is mindig megvigasztalódik az ember), örülni fogsz neki, hogy megismerkedtél velem. Mindig is a barátom leszel

Másnap visszajött a kis herceg.

- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.

- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.

- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

- Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

„Minden kivételes ajándék a mosoly, hiszen: nem kerül semmibe, de szívmelengető. Csak egy pillanatig él, de az emléke megmarad. Örömet szerez, és táplálja a jóindulatot. Kiváló ellenméreg irigység és rosszindulat ellen. Biztatást a csüggedőnek, erőt önt belé. Nem lehet megvenni, kölcsönkérni, ellopni, nem jelent földi javakat senkinek mindaddig, amíg önként és jó szívvel meg nem ajándékoznak vele. Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy rád mosolyogjon, nézz rá derűsen, mert senkinek sincs nagyobb szüksége a mosolyra, mint neki...... aki már nem tud mosolyogni!”

Carnegie, Dale

„A mosolyod olyan görbület, amely mindent egyenesbe hoz!”

Diller, P.

“A mosoly elénk tárja az idegenek kincseit; a morcos tekintet hét lakat alatt tartja őket.”

Szeretem a mosolyokat és a nevetést.
Ha valaki mosolyt szeretne saját életében, akkor annak tennie is kell érte valamit.
...Hogy mit is? Természetesen nem haraggal, féltékenységgel, mohósággal vagy gyűlölettel, hanem szerető kedvességgel, nyitott szívvel és bizalommal.”

Dalai Láma

"Szinte lehetetlen úgy mosolyogni,
hogy attól ne érezzük jobban magunkat."

“Csak az tud élni, ki mindig nevet,
kiből kicsordul minden szeretet,
kinek lelke élettől vidám,
ki himnuszt zeng az élet alkonyán.
Ki az élet útján győztesen robog,
csak az tud élni,
ki mindig mosolyog!”

Minden mosoly visszatér.

Indiai mondás

"A mosoly világosság a lélek ablakában.
Jelzi, hogy a szív otthon van."

“A mosoly vidáman világító kisablak a közöny sötét éjszakájában.”
(Simon András)

"A mosoly a legkisebb távolság két ember között."

"A szeretet láng, mely melegít,
fény, mely világít,
mágnes, mely vonz,
illat, mely felüdít,
pohár, mely felvidít,
hegy, mely meg nem rendül,
s mosoly, mely napvilágra hoz elrejtett dolgokat.”

"A kis dolgok a legérdekesebbek - egy halk szó, egy pillantás, egy mosoly."Lindsey, Margarel

"A nevetés, a felszínre törő mosoly csilingelése."

"A nevetés egyik legfontosabb célja,
Hogy ellenségünk helyett,
Szövetségessé tegyük,az idegrendszerünket."
(William James)

Megnyílt a 79. Ünnepi Könyvhét a budapesti Vörösmarty téren; a kortárs magyar irodalom ünnepe Juhász Ferenc költő szavaival vette kezdetét.

A rendezvény öt napja alatt könyvbemutatókkal, dedikálásokkal, zenés produkciókkal, színházi előadásokkal, kiállításokkal, valamint filmvetítésekkel várják az érdeklődőket Budapesten és számos vidéki városban.

Supka Géza 1927-ben, Miskolcon a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete közgyűlésén fogalmazta meg a könyvhét gondolatát. Eredeti javaslata szellemében a jogutód Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése 1929 óta szervezi meg az ÜNNEPI KÖNYVHETet. A kiadók ekkorra időzítik kiadványaik egy részének megjelentetését, s ezekről egy úgynevezett könyvheti lista segítségével lehet tájékozódni

Az ünnepi könyvhét programja: 

http://fesztblog.hu/archives/2008/05/30/79_Unnepi_Konyvhet/  

Mi van a könyvekben? Ezen törtem a fejemet, amíg ott kuporogtam három-négy éves koromban nagyszüleim boltjában egy kis sámlin. A pénztárban nagymamám ült, a pult mögött anyám várta a vevőket. Mögötte mennyezetig érő könyvespolcok, és egy nagy létra, amely két kampóval egy vasrúdra függesztve siklott jobbra-balra, hogy elérhetők legyenek a legfelső polcon sorakozó könyvek is.
Ne gondoljátok, hogy unatkoztam! Ha bejött egy vevő a boltba, azt próbáltam kitalálni, hogy vajon az alsó polcokról kér-e könyvet, vagy a magasban lévők érdeklik. Az én fiatal, fürge, okos anyukám minden könyvnek tudta a helyét, s ha kellett, felmászott a létrára, hogy lehozza a kék, vörös, lila kötésű könyvet a legfelő polcról is, és a vevő elé tegye. Büszke voltam anyámra, és egyre jobban izgatott, hogy mi lehet a könyvekben? Hiszen az alsó sorokban is volt kék, vörös, lila, tele apró fekete betűkkel - szép színes rajz, mint az én könyveimben, pedig egyikben sem volt!

Otthon nálunk mindenki olvasott. Anyám is, apám is, nagyszüleim is. Ahogy elnéztem az arcukat, amint a könyv fölé hajolva hol elmosolyodnak, hol elkomorodnak, hol meg feszült izgalommal lapoznak egyet, azon gondolkoztam: hol járnak? Meg se hallják, ha szólok hozzájuk, s ha végre rám figyelnek, mintha visszajöttek volna valahonnan. Miért nem visznek engem is magukkal?
Mi van a könyvekben, mi az a titok, amit nem osztanak meg velem?
Aztán megtanultam olvasni. És megtudtam, mi a könyvek titka. Az, hogy minden bennük van. Nemcsak a tündérek, a manók, királykisasszonyok, a gonosz boszorkányok, hanem én is meg te is, örömeinkkel, gondjainkkal, vágyainkkal, bánatunkkal, benne van a jó meg a rossz, az igaz és a hamis, a természet, a világmindenség; ez mind, mind elfér a könyvekben.
Nyisd ki a könyvet! Megosztja veled minden titkát

Janikovszky Éva 

 A romániai magyar irodalom középnemzedékének sajátos nyelvű és sok változáson, küzdelmen csiszolódott alakja Kányádi Sándor

Kányádi Sándor erdélyi (romániai) magyar költő és műfordító 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Románia).

Édesanyja nagyon korán meghalt. Édesapja egyszerű székely gazdálkodó ember volt, de nagyon szeretett olvasni, s fiát tanítatta. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd 1941-től 1950-ig Székelyudvarhelyen tanult. 1944-ig a Református Kollégiumba járt, 1944-45-ben a Római Katolikus Gimnáziumban volt magántanuló, 1946-tól a Fémipari Középiskola tanulója volt. Itt érettségizett 1950-ben. Előbb egy fél évig a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára hallgatója volt, majd a Bolyai Tudományegyetem hallgatója lett, itt szerzett magyar szakos tanári oklevelet 1954-ben.

1950 őszétől él Kolozsváron. Költői tehetségét még Székelyudvarhelyen felfedezte egy faliújságra kitett verse alapján Páskándi Géza költő. Egyetemista éveiben már szerkesztőként is dolgozott. 1951-52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, az Utunk munkatársa. 1955-től 1960-ig a Dolgozó Nő, 1960-tól nyugalomba vonulásáig Napsugár című gyermeklap belső munkatársa.

A hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje óta gyakran jár külföldön, elsősorban Nyugat-Európa, Skandinávia, Észak- és Dél-Amerika magyar közösségei meghívására tart költői esteket. A legnépszerűbb magyar költő. 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, nem kapott útlevelet, ezért a bukaresti kormány politikája ellen tiltakozva kilépett a román írószövetségből.

Versei az ezredforduló költészetellenes világában is sok ezer példányban fogynak el. Népszerű gyermekversein nemzedékek nőttek fel: a könnyen mondható, különleges ritmikájú, az élőbeszédhez közelítő versei alapvető erkölcsi értékek közvetítői is. Verseiben egyértelműen védelmébe vette az nemzeti létében elnyomott erdélyi magyarságot. Az erdélyi magyarság sorskérdéseit a hetvenes évektől kezdve közvetlenül is kifejezik költeményei. Az 1989-es rendszerváltás előkészítésében nagy szerepet vállalt verseivel. Folyamatosan tiltakozott az erdélyi magyarság kiszolgáltatottsága ellen.

Sokfelé megfordult a nagyvilágban, de többnyire a magyar líra nagyköveteként. Jelenleg is Kolozsváron él családjával.

Díjai

1968 – Utunk-díj

1971 – A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig)

1978 – A Romániai Írószövetség Díja (Szürkület)

1986 – Déry Tibor-díj

1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya)

1989 – Az Év Hanglemeze (Vannak vidékek)

1990 – MSZOSZ-díj

1990 – A Castren Társaság díja

1993 – Kossuth-díj

1993 – Magyar Művészetért Díj

1994 – Herder-díj

1998 – Magyar Örökség-díj

2000 – a C.E.T. Millenniumi díja

2001 – Kölcsey Ferenc Millenniumi Díj

2002 – a Pro Renovanda Cultura Hungariae fődíja

2004 – A Magyar Köztársaság Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal

2004 – Mecénás-díj

2005 - Hazám-díj

2008 - A Magyar Kultúra Követei Díj

Volna még


pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Harmat a csillagon


Megjártam bár a történelmet,
konok vagyok, konokabb, mint a gyermek,
kinek apja hiába magyarázza,
hogy nem labda a hold,
konok, ki ha százszor meglakolt,
százegyedszer is a könyörtelen
igazat keresem.
Ez a kenyerem.

A boldogság tört szárnyú madara
vergődik a tenyeremen;
a boldogság tört szárnyú madarát,
mely évezredek óta
röppen fel s hull alá,
nekem kell fölrepítenem.

Vergődtem, vergődöm magam is,
- megviseltek a hosszú századok -;
szétosztom minden örömöm,
a bánatomon is osztozzatok.

Ó, szép szavak barokkos balzsama, -
ne hosszabbítsd a kínjaim!
A féligazság:
múló novokain.
Az egyenes beszéd,
nekem csak az a szép.

Kenyéren és vízen is csak azt vallhatom.
Ezért tart engem a társadalom.
Labda a hold! S ha netán el nem érném,
harmat leszek, harmat e csillagon,
hogy fényemtől is fényesebbnek
lássák a földet a
szomszédos égitestek.

S ha elszólít a Nap,
nyugodt lélekkel mondják:
tócsákkal nem szövetkezett,
liliomok fürödtek benne,
úgy tünt el, amint érkezett.

 Tavaszutó

Ázik a Küküllő,
paskolja a zápor,
tovatűntén is még
csurog a fűzfákról.

Játszik az esővel
a nap mosolyogva,
szivárványhidakat
ível a folyóra.

Récefiókákat
vezényelő vének
tanítgatják a szép
búvármesterséget.

Messzi jár a zápor,
viszi a szél, húzza:
szemlátomást nő a
nyomában a búza.

S meglátván a békák
udvarát a holdnak,
holnapra új záport,
záport kuruttyolnak.

Nyárelő

Kékell a Küküllő,
talán a nevét is
kékellő színéről
kapta ez a szép víz.

Kikeleti kék ég,
nyárelői árnyak
összeszoktak szépen,
és nevévé váltak.

Vagy az örök fűzfák
lombja közt üdülő
legelső rigónak
füttye a Küküllő.

Kékellő Küküllő,
kökényszemű tündér.
Szívemhez, nyelvemhez
hozzáédesültél.

Járhatok akárhol,
minden folyóparton
a te nyárelői
susogásod hallom

Somvirággal, kakukkfűvel

Somvirág, somvirág,
aranysárga a világ.

Kakukkfű, kakukkszó,
kirándulni volna jó:

fűzfasípot faragni,
fűzfalóval lovazni,

árkon-bokron átal,
háton hátizsákkal,

menni, mendegélni,
este hazatérni:

fűzfalovam kocogva,
fűzfasípom tutogva,

somvirággal, kakukkfűvel,
kakukkszóval, tele szívvel.

Dsida Jenő: Pünkösdi várakozás

Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...

És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!

 Dsida Jenő: Pünkösd

Ujjong a lalkem s tele van örömmel:

Ma megérkezik a régvárt vendég!

Bár liliom- palástot

Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt!—

Bár tűzrózsákat, égő szíveket

Szórhatnék szét a nagy világon.

Hogy illatot és színeket

És imákat találjon,
Amerre jár! –

Bár lenne szívem ünnepi

Zsolozsmát zengő, nagy harang,

Mely szétkiáltja örömét,

Hogy csengjen- bongjon tőle a határ!

Pedig, kit várok, csak egy kismadár,

Remegő szárnyú, hófehér galamb!—

-- De benne ég az örök Láng.

A szent tevésre ihlető nagy Isten!

Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki,

S így tekint le ránk!

Csak egy pihenő hófehér galamb!

De Őt imádom amíg élek,

S előtte hullok térdre egyedül

Parányi semmiségem

Alázatos mély érzetében

Mikor felettem átrepül

Mert Ő az Úr és Ő a Lélek!

S tőle várjuk fényes újulását

A föld színének,

Őhozzá csap fel ezer ének

Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:

Oh jöjj el! Jöjj el! Szentlélek, Úristen!

Ujjong a lelkem s tele van örömmel!

Téglás-Hajós Éva - Pünkösdi szonett

Ott ülnek ők, magukra hagyottan,
a csüggedt-gyáván összebújók,
az arcukra titkon kámzsát húzók,
vacogó félelembe fagyottan,

legott rohanó szél vad erejétől
zúgva hasad fel a menyei kárpit,
s lángnyelvek ragyogó tüze válik
férfi-merészség védpajzsává. Hevétől

olvad a dermedt szó, hittel hirdetik
— útjukat fehér galambok követik —
száz nép nyelvén a Mester tanát…

Kellenének most is láng-szemű fények,
hogy Földünkön értse milliárd lélek
a tűz-áldotta Béke szavát!

Kosztolányi Dezső: Pünkösd

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,

Az éj meleg s már perzselő a reggel,

Bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,

S ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éj is rövid,

Alig bújik el a nap egy bokorba,

Aztán ragyogva új erőbe forrva

Kiszáll az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényű holdat,

Leng a kalász, vérszínű rózsa lángol,

Leszáll a boldogság a másvilágról.

A néma csillagok reánk hajolnak,

És álmodó, fáradt fejünk körül

Színes, aranyló lepkeraj örül.

Bódás János :Imádság Szentlélekért


Zúgó szél, mennyei vihar,
jöjj a Lélek lángjaival!

Isteni erő van tenálad,
tégy vele most nagy, szép csodákat.

Erőddel a szíveken zúgj át,
és szellőztesd ki minden zugát,
szellőztess ki országot, népet,
az egész nagy földkerekséget.

Söpörd el a bűnt, a gyanakvást
s tedd, hogy végre szeressük egymást.

Hiába pénz, ravaszság, fegyver,
csak nyomorult marad az ember.

Rajtunk hatalmat Te vehetsz,
újjá, tisztává Te tehetsz,
s bevetheted a szíveket
égi maggal, hogy szeretet,
igazság, szépség dús virága
illatozzon szét a világba.

A Föld ne gyilkos atombomba
dühére, de szent viharodra
rendüljön boldog félelemmel.

Te légy mennyei mentő fegyver,
földrengés, mely nem ront, de épít,
pusztítás, mely tisztít és szépít,
vihar, mely alkot, tűz mely éltet
embert, családot, földet, népet.

Hiába pénz, ravaszság, fegyver,
csak nyomorult marad az ember!

S milliók kérnek, mert belátják:
nem segít más, csak az imádság,
a könyörgés. "Jöjj, szent vihar,
ég tisztító lángjaival,
söpörd e a bűnt, a gyanakvást,
add, hogy végre szeressük egymást,
s mint a táj, ha eláll a zápor,
ragyogjon föl a Föld orcája
a béke tiszta sugarától!"

 “Fa nélkül egy fillért sem ér a táj.

S üres a fa, ha nincs rajta madár.

Én azt hiszem nem kelne föl a nap,

Ha nem lennének fák és madarak.”

/Horváth Imre: Fák és madarak/

A fa eleink gondolkodásában központi helyet foglalt el, ezt bizonyítja a Biblia. “És nevel az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó a gonosz tudásának fáját.” /Móz. 2.9./

A fa minden élő és élettelen dolognál jobban foglalkoztatta az embert, mert védelmet oltalmat ad lombkoronájával embernek, állatnak, a törzsében áramló oldat, a termése, a magja táplál és szomjat olt. Ad építőanyagot, fűszert, egyes részei gyógyszeralapanyagok, főzetei a népi gyógyászat kellékei. Szolgálhat gond- és fáradtságűző szereket, mérget a vadászathoz, halászathoz, tartósító, füstölő- és illatszereket. A fából nyerhető festék, olaj, ragasztó és cserzőanyag. Alapanyaga nagyon sokféle használati eszköznek, tárgyaknak, hangszereknek, sőt művészeti alkotások. Sokszor vagyunk tanúi a mindennapi életünkben a sokféle módon jelenlévő, lelkünkre sokféle módon ható, bennünk érzelmeket kiváltó fák értelmetlen, szinte kedvtelésből elkövetett faágtördelésének, facsonkításának, az azonnali haszonként végzett, a következményeket figyelembe nem vévő erdő irtásának. Pedig az “Erdő megfejthetetlen zöld álom” ahol a “Kevly tölgyek alatt, Szerény virágok nyílnak”, ahol a “Közelben darázs dong el…” ahol ha lehasalunk a tisztásra akkor rádöbbenünk, hogy “A csendben is vannak hangok.”

Az emberek madarak iránti szeretete, csodálata is valószínűleg már ősidők óta létezik. Sok kultúrában vélik a madarakról azt, hogy repülőképességük révén összekötők a földön élők és a mennybeköltözöttek között. Jelképezik az ember lelkének mennybe repülését is.

Az emberek e legrégebbi időktől kezdve tisztelték, csodálták a fákat, az erdőket a madarakat. Mindannyiunk számára létkérdés, hogy a mai kor gyermekeiben is éljen tovább ez az áhitattal átszőtt tisztelet, és vezesse el őket ezen élőlénycsoportok oltalmazása szükségességének felismeréséhez és ennek érdekében az aktív természetvédelemben való részvételhez.

Madarak és Fák napja eredetéről érdemes tudni, hogy az 1800-as évek végétől szemlátomást pusztult erdő, mező. Az európai államok 1902. március 19-én egyezményt kötöttek a mezőgazdaságban hasznos madarak védelme érdekében. Már ebben az évben Chernel István ornitológus szervezett madarak és fák napját.

Hivatalos bevezetésére Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter körrendeletben írta elő: évente egy napot a népiskolákban a tanító arra szenteljen, hogy a tanulókkal a hasznos madaraknak és azok védelmének jelentőségét megismertesse illetvee napon eper- vagy más gyümölcsfákat kellett ültetni, illetve öntözni

Az állatvédő egyesület és a Magyar Ornitológiai Központ - Hermann Ottó irányításával - jelentősen támogatta ezt a nemes mozgalmat. Századunk első felében minden májusban sor is került erre a programra. A második világháború után sokat vesztett népszerűségéből, de a kilencvenes években ismét egyre többen ünneplik meg. 1996 óta kormányrendelet alapján a Madarak és fák napját május 10-én ünnepli az ország.

Hallgasd a madarak vidám beszédét,
minden madár másként dalolja énékét.
Lehet ettől szebb zene fülünknek,
mikor ők ily szépen beszélgetnek.

A méhek zümmögése,
tücskök ciripelése,
bogarak zúgása a levegőbe,
Hangyák szorgalma a nedves fűbe,

A virágok finom illata,
a növények csodás csoportja,
a föld alatt élő állatok,
előbújnak látni a napvilágot.

Mennyi szépséget rejt a természet.
Sok ember nem tudja mit veszíthet,
Nem megy ki az erdőbe,rétre,
ahol a fű a világ tarka terítője.

Szeresd a fát, hisz ő is érez,
Gyengéden nyúlj a leveléhez.
Ágát ne törd, lombját ne tépjed
Hagyd annak ami, épnek, szépnek --
Szeresd a fát !

Ő is anya, minden levele
Egy-egy gyermek, gonddal nevelve,
És gyermek minden ágacskája,
Szeretettel tekints föl rája --
Ne bántsd a fát !

Édes gyümölcsét várva várod
S te mégis letörnéd a virágot?
Szegény virág gyorsan elszárad
S te bánkódnál majd -- késő bánat --
Ne bántsd a fát!


Megtépett fának nincs virága,
Mint a vak, úgy néz a világba,
Oly bús a fa, a tördelt, tépett,
Mint anyád, ha elvesztene téged --
Szeresd a fát!

Falombok közt, viharba’, vészbe’,

Lám meg sem ring a madárka fészke;

Fáradt ha vagy leülsz alája,

S elszenderít madár danája –

Ne bántsd a fát!

Mind, akik ásóval ültetének,

Sírjukra szálljon hálaének:

Ásóval is költők valának,

Szép, lombos fákról álmodának –

Szeresd a fát!

Sötétzöld sátoros
Erdőben járok.
Kevély tölgyfák alatt
Szerény virágok.

A fákon madarak,
Virágon méhek.
Ott fönn csattognak, itt
Lenn döngicsélnek.

Nem rengedez sem a
Virág sem a fa;
Hallgatják a zenét
Elandalodva.

Vagy alszanak talán?
Elszenderedtek?...
Megálltam én is és
Mélán merengek.

Merengve nézek a
Patak habjára,
Melynek nyílsebesen
Rohan le árja;

Fut, mintha kergetné
A felleg árnyát,
A fellegét, amely
Fölötte száll át.

Ekként kergettelek,
Ifjúi vágyak!
Árnyak valátok, el
Nem foghatálak - -

Menj, menj, emlékezet!
El is feledtem,
Hogy e magányba én
Feledni jöttem.

Áprily Lajos:Koncert

Még nem vonult fel magas erdejébe,
itt fuvolázgat még a halk pirók,
szól az ökörszem cserregő zenéje,
rajban cincognak még az őszapók.

De szaggatott emelkedésre készen
pacsirta szól; küllők rikoltanak,
s rigó-torokból frissen és merészen
kibuggyan már s nő-nő a dal-patak.

A forrásnál pár fürge cinke perget
becéző szót: Kicsi ér! Kicsi ér!
Nagy tarkaharkály járja fenn a kertet
és néha kasztanyettával kisér.

Áprily Lajos: Madarak zenéje

Kertünk ma hangos tengelic- tanya,

az erdőn pintyszó cseng és cinkeszó,

Csetteg, de már nótát indítana

a barkás fűzön egy hevült rigó.

A mandulafán víg szajkó rikolt.

A zöld harkály ívelve látogatja

Fáink törzsét, de még egy szót se szólt.

Vajon milyen rémségre tartogatja

Az őrült tavaszi sikolyt?

Benépesült az ég légifolyosója,

           ott repül a fecske, ott úszik a gólya.

Elszállnak messzire, szárnyuk alatt örvény,

           vérükben az ösztön, szívükben a törvény.

Napsziklás ég alatt rajokban vonulnak,

           éhezni tanulnak, szomjazni tanulnak.

Csapdos puha szárnyuk reggeltől estéig,

           végtelen utakon repülnek a célig.

Felnézünk az égre. Éppen ott repülnek.

           A távoli ködben lassan elmerülnek.

Már csak parányi pont a bíbic, fecske, gólya,

           elárvult az ég légifolyosója.

                              Lúd. lúd, nyári lúd

                         Fészket rakni készül.

                    Nagy lesz a család,
                Ha majd kiegészül.

            Sás közt, víz felett

         Elringat a hűs berek.

     Nád leng, integet,

Megbúvik egy kis sziget.

     Éber nyári lúd

        Kémleli a kék eget

            Négy kis lúdgyerek

                Anyja után lépeget.

                    Lúd, lúd lúdrajok

                         Nagy út előtt állnak.

                             Égen s ég alatt

                                 Azért kiabálnak.

Radnóti Miklós (Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.) magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője.

   Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten, a Kádár utca 8-ban egy asszimilált zsidó családban. Születése édesanyja, Grosz Ilona (1881–1909) és ikertestvére életébe került. Édesapja, Glatter Jakab (1874–1921) kereskedelmi utazó volt.

Radnóti Miklós a budapesti Új-Lipót-város műveltséget szerető kispolgárságából indult útjára. Korán elárvult fiú volt, rokonok segítségével tanult és verselt gyermekkorától kezdve (tizenöt éves korában már nyomtatásban is láthatta költeményeit). Rokonsága kereskedelmi vagy ipari pályára szánta. Érettségi után el is küldték Csehszlovákiába textilipart tanulni. De külföldön is irodalmi érdeklődése növekedett, és legszívesebben irodalmat tanított volna. Amikor tehát már huszonegy éves fővel hazaérkezett, beiratkozott a szegedi egyetemre magyar-francia szakra. Ott találkozott össze a nagy hírű professzorral, Sík Sándorral. Sík Sándor katolikus pap volt, költő és esztéta, akiben sajátosan vegyült a vallásosság, a haladó szellem és a költői avantgardizmus. Hatása igen erős volt tanítványaira, így Radnótira is, tőle kapta korai költői korszakának expresszionista ízeit és csapongó szabadvers-formáit, talán tőle kapta életútjának olykor fellángoló vallásos hangulatait, amely idővel a katolizálásig vezetett, de tőle kapta óriási irodalomtörténeti és esztétikai műveltségét, és fokozta benne az érzékenységet a haladó eszmék iránt.. A másik fontos hatást a Szegedi Fiataloktól kapta. Ezek a haladó szellemű egyetemisták izgatott érdeklődéssel fordultak az elnyomott nép felé, tanulmányozták a falvak életét, a népi mozgalmak legbaloldalibb szárnyához tartoztak.

Ilyen körben fejlődött Radnóti lázongó szellemű, hamar eredeti hangú költővé. Mire eljut a tanári diplomáig, már ismert költő, doktori disszertációja, amelyet Kaffka Margitról írt, feltűnt az irodalomtörténet körében. És még közvetlenül diplomája előtt meg is nősült: szerelmi házassága meghitt, harmonikus magánéletet biztosított számára. A hitvestársi szerelem megfogalmazása az ő költészetében érte el századunk magyar irodalmában a legmagasabb színvonalat.

Diplomája után azonban sehogyan sem tudott tanári állást kapni. Hiába volt már neves költő, elismert irodalomtörténeti szakember - zsidó családból származott, és a harmincas évek derekán a rendszer egyre nyíltabban volt fasiszta: az is zsidónak számított, aki rég nem volt az, a közép-európai fasizmusnak pedig az antiszemitizmus, méghozzá nem vallási, hanem fajbiológiai (tehát állattani) alapon álló antiszemitizmus volt az egyik legfőbb felszíni megnyilvánulása. Radnóti tehát élt, amiből élhetett: házitanítóskodásból, műfordításokból, alkalmi kiadói munkákból.

Az ellenforradalmi rendszert eleve ellenségesnek tudta, egy ízben már bíróság elé állították vallásgyalázás miatt (méghozzá egy lényegében vallásos érzelmű verse miatt); a Szegedi Fiatalok körében megismerte a falusi nyomorúságot is; külföldi útjain nemcsak a világirodalom tárult elébe, hanem a gyarmati népek elnyomatása is. Megértette az imperializmus lényegét. Párizsban - ahol életében többször is megfordul - már részt vesz a spanyol nép szabadságáért tüntető antifasiszták mozgalmaiban.

De jönnek új hadak, ha kell a semmiből, akár a vad forgószelek sebzett földekről és a bányák mélyéről induló sereg. Népek kiáltják sorsodat, szabadság! ma délután is érted szállt az ének; nehéz szavakkal harcod énekelték az ázottarcu párisi szegények. (Hispánia, Hispánia – részlet)

1938 nyarán egy hetet a francia Pen Club meghívására, további három hetet magánemberként újra Párizsban töltött feleségével. Hozzákezdett Guillaume Apollinaire verseinek fordításához. 1940-ben megjelent a Vas Istvánnal közösen fordított Guillaume Apollinaire válogatott versei. Szeptember 6-ától munkaszolgálatra hívják be Szamosveresmartra, majd decemberben két hétig a tasnádi büntetőtáborban dolgozott. December 18-án szabadult.

1941 októberében sajtó alá rendezte József Attila fiatalkori verseit, Galamb Ödön visszaemlékezésének függelékeként Makói évek címmel. November 1-jén részt vett Kossuth és Táncsics sírjánál rendezett néma tüntetésen. 1942-ben a Hungária Kiadó gondozásában megjelent külön füzet formájában Naptár című versesfüzete. Március 15-én részt vett a Történelmi Emlékbizottság kezdeményezte háborúellenes tüntetésen a Petőfi-szobornál. Július 1-jén újabb munkaszolgálatos behívót kapott. Többek között Élesden és a hatvani Cukorgyárban dolgozott. November 19-én egy pesti ládagyárba vezérelték. Aláírásgyűjtés kezdődött a kiszabadítása érdekében. 1943. május 2-án a budapesti Szent István Bazilikában megkeresztelkedett.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. (Nem tudhatom – részlet, 1944. január)

1944-ben Karunga, a holtak ura címmel megjelentek néger mesefordításai. Május 18-án újabb munkaszolgálatra hívták be. Az ukrán fronton tejesített szolgálatot. 1944 májusában a magyar hadsereg visszavonult, és Radnóti egységét a jugoszláviai Bor melletti munkatáborba vezényelték. Június 2-án érkezett meg a Lager Heidenauba. Radnóti ekkor verseit egy kis noteszbe írta fel, melyeket szétosztott barátai között. Azt akarta, hogy aki tudja, vigye magával a háború után, és jelentesse meg. Versei (Többek között a Hetedik ecloga és a Razglednicák) a tábori élet sötét körülményeit mutatták be, vagy szerelméhez, Fannihoz szóltak.

Augusztus végén a bori tábort felszámolták, és az ott élő 3200 zsidót Magyarországra vezényelték, hogy onnan deportálják őket. Az út folyamán a csoport nagy része meghalt a nehéz körülmények miatt. Radnóti az út folyamán még elkészítette utolsó verseit, köztük az Erőltetett menet címűt is. Szemtanúk szerint az amúgy is legyengült költőt egy részeg tiszt abronccsal erősen megverte, mivel "firkálgatott". Mivel ő és társai képtelenek voltak tovább haladni, a tisztek a Győr közeli Abda község határában tömegsírba lőtték őket. 18 hónappal később exhumálták, és ekkor találták meg zubbonya zsebében a noteszét, benne utolsó verseivel.

Életében megjelent kötetei

Pogány köszöntő (1930)

Újmódi pásztorok éneke (1931)

Lábadozó szél (1933)

Újhold (1935)

Járkálj csak, halálraítélt! (1936)

Meredek út (1938)

Ikrek hava (1940)

Válogatott versek (1930-1940) (1940)

Naptár (1942)

Karunga, a holtak ura (néger mesefordítások, 1944)

Posztumusz kötetei

Tajtékos ég (1946)

Műfordítások

Apollinaire versei

La Fontaine  meséi.

Nem tudhatom...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

(1944. január 17.)

HIMNUSZ A BÉKÉRŐL



Te tünde fény! futó reménység vagy te,
forgó századoknak ritka éke:
zengő szavakkal s egyre lelkesebben
szóltam hozzád könnyüléptü béke!


Szólnék most ujra, merre vagy? hová
tüntél e télből, mely rólad papol
s acélt fen szívek ellen, - ellened!
A szőllőszemben alszik így a bor


ahogy te most mibennünk rejtezel.
Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
kisért a dalló szájú boldogokról;
de jaj, tudunk-e énekelni még?


Ó, jöjj el már te szellős március!
most még kemény fagyokkal jő a reggel,
didergő erdők anyja téli nap:
leheld be zúzos fáidat meleggel,


s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
e háboruk perzselte télben itt,
ahol az ellenállni gyönge lélek
tanulja már az öklök érveit.


Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
majd lombosodnak s bennük járni jó,
és kertjeinknek sűrü illatában
fáján akad a hullni kész dió!


s arany napoknak alján pattanó
labdák körül gomolygó gombolyag,
gyereksereg visong; a réteken
zászlós sörényü, csillogó lovak


száguldanak a hulló nap felé!
s fejünk felett surrog és csivog
a fecskefészkektől sötét eresz!
Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.


Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

HETEDIK ECLOGA

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. július

TÉTOVA ÓDA

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,
Mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben

ESŐ UTÁN

Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...


A fű még az esőtől nedves,
S a sétány már szárazon ásít
És méregzölden rángatja az utat
A teltgyomrú és gyöngyöző pázsit...


Rezegtetve szárítja az úton
Összeaszott szárnyát egy lepkepár,
Előbb az eső verte le őket.
Most nyilaz utánuk a napsugár...


Ma sokszínű vízgyöngyök csillognak
Máskor poros levelén a fáknak.
Ma mohón és vidáman ölelik
Fölül a fényt és alul az árnyat...

Somlyó György:
RADNÓTI MIKLÓS

Hős, látnok, mártír - mily fakó nevek,
ha csak a múltból ködlik fel alakjuk.
De te itt jártál köztünk, egyre halljuk
még el se csendült nevetésedet.
Egy este a Korzón mentünk, alattunk
jég zajlott, nem, nem, semmi ékeset
nem szóltál, glória sem övezett,
fejed fölött nem gyúlt ki a Fiastyúk.
Csak ember voltál, aki sosem ölt,
s ezért - jól tudtad - végül is megöltek.
Előre lökdöstek. S hátad mögött
már a szabadság ágyúi dörögtek.
Ezt is felírtad még. Jól zsebregyűrted.
Hogy emlékezzék rá, mely rejt, a föld.

Gyurkovics Tibor: RADNÓTI MIKLÓS EMLÉKÉNEK

Fehér az ingem, mint a rabnak,
akire tiszta inget adnak,
hamár a lelke fekete
s nem engedik, hogy levegye.
Fölfele tartom fejemet, de
nem a búcsúzkodó egekbe
figyelek, hanem lefele,
hol él a fémek gyökere.
Itt állok s ingemet kitárom,
hogy a golyó majd eltaláljon
a mellközépen, biztosan
s magamhoz szorítom magam.

… az anyákban van valami, ami alatta marad és ami fölébe is emelkedik a józan észnek. Az anyának ösztöne van. A teremtés végtelen és kiszámíthatatlan akarata él benne, az vezérli tetteit.”

Victor Hugo

 Kevés olyan szívmelengetô ünnep van, mint az anyák napja. Ekkor köszöntjük édesanyáinkat, megköszönve nekik mindazt a szeretetet és gondoskodást, mellyel születésünk óta elhalmoztak bennnünket.

 Édesanyánk az a személy, akivel születésünkkor (de már előtte is) először kapcsolatba kerülünk, és akivel ez a láthatatlan kötelék meg marad egész életünkben. Ő az, akihez örömünkkel, bánatunkkal fordulhatunk. Ő az egyetlen aki mindvégig feltétel nélkül szeret, aki számára mindig mi, a gyerekei vagyunk a legfontosabbak, akárhány évesek legyünk is. 

Az édesanya minden gyermek és felnőtt szívében különleges helyet foglal el. Ő az, akihez en, bánatunkban először fordulunk, ő az, aki számára mindig mi, a gyerekei vagyunk a legfontosabbak. Jelenléte, munkája életünk része.

A hagyomány kezdetei

Az anyák tiszteletére rendezett ünnepségeket először az ősi Görögországban tartottak, tavaszonként. Kegyelettel adóztak az istenek anyja, Rhea előtt. A XVII. századi Angliában az édesanyákat az Anya-vasárnapon köszöntötték, mely a nagyböjt negyedik hétvégéjére esett.

Az anyák napja tengerentúli története

Az Egyesült Államokban Julia Ward Howe vetette fel az Anyák napja gondolatát 1872-ben. Úgy vélte, hogy ezt az ünnepet a béke jegyében lehetne tölteni.
Az Anyák napja hivatalos megtartásának véghezvitelét a Philadelphiában élő Anna Jarvisnak tulajdonítják. Ezt az ügyet édesanyjára való megemlékezésnek szánta, aki 1905-ben hunyt el, és aki a XIX. század végén megpróbálta létrehozni az Anyák barátságának napját. Ezzel a polgárháború sebeinek gyógyulását igyekezett elősegíteni.
Két évvel anyja halála után Jarvis tartott egy, az elhunyt tiszteletére szóló ceremóniát. Ez annyira megindította, hogy hozzáfogott egy kampányhoz, melyben az anyák tiszteletére szánt hivatalos hétvégét kívánt kineveztetni. Elsőként 1910-ben, Nyugat-Virginia államban ünnepelték az Anyák napját. Egy évvel késôbb már szinte minden állam jegyezte ezt a napot. 1914-ben Woodrow Wilson elnök hivatalosan is bejelentette, hogy az Anyák napját, nemzeti ünnepként, minden évben május második vasárnapján fogják tartani.

Érzelemből haszon?

De Jarvis sikere nemsokára visszájára fordult. Sőt, 1923-ban keresetet nyújtott be, hogy állítsák le az Anyák napi fesztivált. Felbőszítette ugyanis az elüzletiesedés. Az egyik, háborús anyákkal tartott összejövetelen az asszonyok fehér szegfűt árultak, hogy így gyűjtsenek pénzt. Nem ezt akartam - mondta Jarvis, aki egyébként a fehér szegfűt választotta az anyák szimbólumának. A szép érzelmek napját akartam létrehozni, nem pedig a haszonszerzését - jelentette ki.

Az anyák napja édesanyja

Jarvis asszony 1948-ban, teljesen visszás helyzetbe kerülve, 84 évesen halt meg. Gyermeke soha nem született, mert egész életét arra áldozta, hogy megakadályozza az általa alapított ünnep üzletté válását. Halála előtt úgy nyilatkozott, hogy sajnálja, hogy valaha is belefogott az Anyák napja létrehozásába. Közben pedig májusonként szobáját megtöltötték a világ minden tájáról érkező üdvözlőlapok. Az emberek végül is őt tekintették az anyák napja anyjának.


A mai helyzet

Manapság, Jarvis igyekezetének hála, illetve későbbi ellenségeskedése ellenére, évente egyszer szerte a világon megemlékeznek az édesanyákról. Bár nem esik mindenhol ugyanarra az időpontra, például Dániában, Finnországban, Olaszországban, Törökországban, Ausztráliában és Belgiumban ugyanabban időben tartják az Anyák napja ünnepét, mint az Egyesült Államokban: május második vasárnapján.

Magyarországon az ünnepet a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt honosította meg, a májusi Mária-tisztelet hagyományával összekapcsolva. Az első anyák napi köszöntést 1925-ben szervezték meg, majd három évvel később egy miniszteri rendelet a hivatalos iskolai ünnepélyek közé sorolta ezt a napot. Hazánkban május első vasárnapján köszöntjük az Édesanyákat, az idén 4.-én.

Szeresd édesanyádat
Ő az, aki halkan
Bölcsőd fölé hajol,
Ő az, aki neked
Altató dalt dalol.
Megmosdat, megfürdet
Megfésül szépen,
Tündér mesét mond
Lágy téli estéken.
Amikor beteg vagy
Ő az, aki ápol,
Két szemében mennyi
Aggódás, gond lángol.
Ő az, aki mindig
Imádkozik érted
Nincs, óh nincs határa
Nagy szeretetének.
Tele van a lelke
Érted égő fénnyel,
Ne bántsd meg őt soha
Engedetlenséggel.

 Ratkó József: Zsoltár

Az anyák halhatatlanok.
Csak testet, arcot, alakot
váltanak; egyetlen halott
sincs közülük; fiatalok,
mint az idő.
Újra születnek
minden gyerekkel; megöletnek
minden halottal - harmadnapra
föltámadnak, mire virradna.
Adassék nekik gyönyörűség,
szerelmükért örökös hűség,
s adassék könny is, hogy kibírják
a világ összegyűjtött kínját.

Dsida Jenő: Hálaadás

Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat!
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm, Istenem az édesanyámat.

Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
- itt e földön senki sem szerethet jobban! -
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem, Köszönöm az édesanyámat.

Te tudod, Istenem - milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!

Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad,
Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat!

Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!

 Nagy Ferenc :Édesanyám

Van egy szó, van egy név ezen a világon,
Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.
Csupa virágból van, merő napsugárból..
Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.
Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,
Örömében sír az, aki e szót hallja.
Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,
Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.
A amikor a szíved már utolsót dobban,
Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.
Mehetsz messze földre, véres harcterekre,
Ez a szó megtanít igaz szeretetre.
Bánatban, örömben - ver az Isten vagy áld,
Hogyha elrebeged, már ez is imádság.
És ha elébed jön könnyes szemű árva,
E szóra felpattan szíved titkos zárja.
Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,
Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.
Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,
Ha keblére borulsz és el kinek mondod?
S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,
Virágos sírdombon a könnyed megered.
Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,
Nekem a legdrágább ezen a világon.
Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,
Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

Tali Gitta: Anyai alku

Mindig mondtad: szeretsz adni,
és nem kívánsz érte kapni.

“Add majd a gyermekednek
az önzetlen szeretetet!”

Ennyit kértél, s néhány jó szót,
őszintén és szépen szólót.
Meleg mosolyt, egy simítást,
s egy őszinte kézszorítást.

Ily cserére Anya képes,
ily nemesen csak ő érez.
Én gyermekként csak azt tudom,
jó lesz, ha ezt megtanulom.

Egy szál virágot, ím hozok,
s, mellé halkan ennyit mondok:

“Én a sorstól csak azt kérem,
maradj még sokáig nékem!”

Andók Veronika: Anyu nézz a szemembe!

Anyu, nézz a szemembe!
Látod milyen tiszta?
A napfény ha belenéz,
Szép gesztenyebarna.

Anyu, nézz a szemembe!
Csillag ragyog benne.
Mesét tudok s titkokat,
Elmondom most, gyere.

Anyu, nézz a szemembe!
Az egész világ itt van.
Ha bánat ér gondolj rám,
Segítek a bajban.

Anyu nézz a szemembe!
A legszebb kincsem látod.
Mert a szememben itt ragyog,
Mosolyog az arcod.

 Balogh József: Édesanyám nagyanyó

Május első vasárnapja
édesanyák ünnepe.
Mintha ez az új tavasz is
friss fényt nekik küldene,

S madarak a dalaikat
csupán értük zengenék.
Simogató fűszálakkal
nékik tiszteleg a rét.

E napra várt virágvázánk,
szemünk csenddel van teli.
Édesanya-nagyanyónak
hullnak, hullnak könnyei.

Hárman állunk most előtted,
fiaim, s a fiad, én
így köszöntünk hárman téged
Anyák napja ünnepén.

Donászy Magda

Nagyanyónak

Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma!
Olyan jó, hogy anyukámnak
is van édesanyja.
Reggel mikor felébredtem
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
ödakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek üta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat
felnevelted nékem

Faltsyné Ujvári Anna: A nagymama 

A nagymama reszketeg,
De fogja a kezedet,
S elvezet a gondon át,
Minden félős unokát.

A nagymama rosszul lát,
De visel egy okulát,
Pulcsit köt és verset szaval,
A rézüstben lekvárt kavar.

A nagymama lába fáj,
Mégis veled azaladgál,
Versenyt fut az idővel –
Majd megérted idővel.

A nagymama elringat,
Simogat és puszilgat.
Hallgasd meg, hogy mit mesél,
S az ő álma te legyél.

A nagymama szíve nagy,
Neki “jobbsincs” gyerek vagy.
Néha-néha öleld át
A nagymamát, a nagymamát! 

 Munkácsy Mihály (Munkács, 1844. február 20. – Endenich, Németország, 1900. május 1.) magyar festő

Munkácsy mélyről küzdötte fel magát, az asztalos legényből híres festő lett, aki hatalmas méretű vásznaival az egész világot meghódította. A kor legnagyobb "szociológusa" is volt egyben, az európai és a magyar társadalom falusi és városi közösségeinek kiváló ismerője.

Tanulmányozta és nagy műgonddal lefestette a sorsukba beletalált embereket. Európai, keresztény és magyar polgár volt egyszemélyben és zseniális tehetségű festő, de ahhoz, hogy hatalmas méretű életművét létrehozza, nagy szorgalom, megfeszített szellemi és fizikai munka szükségeltetett. Romantikusan realista festő volt, aki mindig invenciókkal teli munkákat alkotott. Mindenki felismeri és elismeri művészetét, nem kell magyarázni, belemagyarázni, megfejteni.

Nagy méretű vásznain készíti el kompozicióit gazdag embertípusokkal, eszköztárakkal mintegy előrevetítve a XX. századi karakterszínészekkel, számos statisztával és pazar díszlet anyaggal dolgozó, gazdag kiállítású színes széles vásznú filmek világát.

Munkácsy Mihály kompozicióteremtő készsége és romantikusan expresszív realizmusa a magyar festőnemzedékek egész sorára volt hatással mind a mai napig, a későbbi trianoni határainkon belül és kivül. Elég itt utalni Hollósy Simon, Thorma János, Koszta József életművére, de folytatja a sort a kolozsvári születésű Milan Alexandru Florian munkássága is.