Gyertyát gyújtok
Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.
Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk...
Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai...
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.
Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért,
akiket a sors már távolra vitt,
de apám sírhantján leteszem még,
nézd, kedvenc hófehér virágait.
Titkon szívemre csendes béke száll,
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg ráemlékezem.
Harcos Katalin
Kezemben virág
Kezemben virág,
merengve emlékezek...
ez a Te napod,
melyen idézem szellemed.
Zárt pillám mögött
agyam rejtett zugából
hívom elő képedet,
vajon mivé lettél volna,
Ha nem szólít el végzeted.
Ádáz küzdelemmel vonszoltad
sarkadhoz láncolva
kérlelhetetlen betegségedet,
orvul kiszolgáltatva a mikrobák
gonosz ördögeinek.
Hol hideg verejték borzongatott,
hol perzselő erejű láng égetett,
míg a balsors egyetlen fogással
szétroppantott akarást, igyekezetet.
Az ember csak egyszer élhet...
Csak egyszer... és semmi vissza nem térhet!
Mindig eljön a vég,
és az új életnek semmi köze a régihez.
Szeretném kinyújtani a kezemet,
hogy visszahozzam letűnt életed,
de mit sirassak vissza?
betegségtől erődet alá ásott,
sírba szánt életed?
A térben, mint apró füstgomoly
kószál idézett szellemed,
nesztelenül szétfoszlik,
mikor lustán felnyitom szememet.
Csak porgomoly száll föl sírhalmodról
beporozva szemem sarkából
éppen kicsorduló könnyemet,
halkan mondom: Isten hozzád!
Hát akkor megyek...
Nesztelenül, lábujjhegyen, nehogy
felriasszam a nyugvó lelkeket.
Fazekas Valéria
