Ezek a versek annyira vonzanak engem. Szeretném, ha nem fedné a feledés homálya őket - számomra legalábbis örök értéket képviselnek.
Fogadjátok ti is szeretettel ezt a verscsokrot.
BE SZÉP
Angyali kisded
Anyjának lenni,
Bölcsöt rengetni,
Nótát zengeni
Be szép.
Gügyögõ hangra
Gügyögve felelni,
Nyűgös síráson
Elkeseredni
Be szép.
Piciny kezecskét,
Lábacskát csudálni,
Ébredést lesni,
Aluvást várni
Be szép.
Gyermekmosollyal
Bút hessegetni,
Keresõ szácskát
Kebelre tenni
Be szép.
Gyermekmosolyban
Gyermekként feredni,
Bánatot elvetni
Édeset nevetni,
Gyermekmosolyban
Gyermekké lenni
Be szép.
FIAM
Édesen alszol dajkáló ölemben,
harmatos arcú, drága magzatom,
körülragyog a napnak glóriája
s lágy pihegésed lesem, hallgatom.
Elnézlek hosszan, könnybeborult szemmel
és, ahogy nézlek, megnő a szívem,
érzem, a karom végtelenre tárul
s egész világ a keblemen pihen.
Egész világot táplál az én vérem,
ha kicsiny ajkad mellemre tapad,
lelkemmel egy világot csókolok,
ha téged, fiam, megcsókoltalak.
Hogyha enyhítem a te szenvedésed,
ha könnyeidet fölszáríthatom,
minden szenvedők bánatát enyhítem,
minden szenvedők sebeit gondozom.
Mi bennem örök, az mind benned lángol,
nem élek másként csak teáltalad,
ó, mindent odaadtam a világnak,
amikor, fiam, téged adtalak!
Olyan vagyok e boldog anyasággal,
mint föld, mikor virágok nyílnak rajta,
mikor szívének illatát és mézét
s gyümölcseit az embereknek adja.
ÚGY MEGNŐTTÉL SZINTE FÉLEK
Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.
NEM VOLT HIÁBA SEMMI SEM...
Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.
Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.
Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.
Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném
alázatosan, boldogan.
MOSOLY
A selyem,
Mit selyemgubóról fejtenek le fénylőn, lágyan,
Nem olyan selymes mint az arcod.
Az ének,
Mit trillázó pacsirta zeng bele a tavaszba,
Nem olyan édes mint a hangod.
A napfény,
Mi nyári reggelen szikrázik végig a mezőkön,
A mosolyodnak halovány árnya,
S a könnycsepp,
Mi végig harmatozza,
Az egek tiszta zokogása.
PARAZSAT LOPTAM
Parazsat loptam a nagy kondér alól,
a kondérban forrt, fortyogott a lé,
egy roppant kéz kavarta, sózta, mérte
s nem láthattam a kéz, a kar kié.
A léből egy csöpp homlokomra fröccsent
és mély, tüzes sebrózsát égetett,
nem éreztem a fájást és gyönyörrel
fogadtam ezt a lángoló jelet.
Futottam és az erdő vad magányán
elővettem vajákos lábasom
parazsomból tüzet szítottam s néztem,
mint fut a láng a száraz ágakon.
A tűz dalolt és sziszegett a pára,
már bugyborékolt, főtt varázsszerem:
kolibrinyelv, bibictojás, beléndek
s ezerfű, mely hegyormokon terem.
Pár furcsa szót fűszernek eldadogtam
illat kerengett s bódított a füst
s a holdvilágból lábasomba csorgott
álmothozó, delejező ezüst.
Pillám nehéz lett s ujjaim hegyével
bekentem arcom, szemem, homlokom,
karom, kezem, a keblem és a vállam
s nem tudtam, élem-e, vagy álmodom,
karom helyén, hogy szárnyak tollasodnak
emelnek, visznek, szállok, mint a szél,
köröttem furcsa szellemek suhognak
vakító fényük vág, mint az acél.
A föld olyan parányi lett alattam,
amint lenéztem, szinte semmiség
s csillaghímes bársonyruhába burkolt
új dajkám, a bakacsin éji ég.
Azután nagy, feketeszárnyú angyal
suhant fölém és lágyan átölelt,
szárnya körém csapódott és szeméből
kék villámfényű kénkő láng lövellt.
Arkangyal volt, vagy démon, nem tudom már,
de szertefoszlott s húzott le a föld,
mint hulló csillag, hullni, hullni kezdtem
sár lettem újra, szárnyam összetört.
