Vass Albert 100.születésnapja: 2008.jan. 08



Wass Albert (szentegyedi és czegei gróf Wass Albert; Válaszút, 1908. január 8. - Astor, Florida, 1998. február 17.) erdélyi magyar író és költő.

Az erdélyi magyar irodalom Magyarországon csak halála után felfedezett alakja volt. Egyik leghíresebb könyve a Kard és kasza, amely több generációs családi életrajz formájában áttekinti a történelmünket 1050-től egészen a mai korig. 1944-től Németországban, majd 1952-től haláláig az Amerikai Egyesült Államokban élt. Nicolae Ceauşescu elnökségének éveiben Romániában könyveit betiltották. Műveit Magyarországon a rendszerváltás óta jelentetik meg, korábban itt szinte ismeretlen volt.

Irodalmi munkásságának kritikai feldolgozása ma is folyik. Népszerűsége az 1990-es évek végétől az erdélyi olvasók mellett a magyarországi olvasóközönség körében is folyamatosan növekszik. 2005-ben A Nagy Könyv című magyarországi felmérésben az egyik legkedveltebb magyar írónak bizonyult: A funtineli boszorkány című művét az olvasók a legnépszerűbb 12 magyar regény közé választották, az 50 legnépszerűbb magyar regény között pedig további két műve is szerepel: az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Kard és kasza.

Wass Albert krisztusi életutat járt: magasból indult, mélybe szállt, de magasra emeltetett. Sorsában rejtőzik a magyar keresztút és feltámadás.

Küldetését egy életrajzi írásában így foglalja össze: “Írónak rendelt az Úr, mégpedig abból a fajtából, akinek nem szórakoztatás a feladata, nem is a világ szépségeinek dicsérete, hanem mindössze nemzetének szolgálata. Ezt tettem, ezt végeztem, jól-rosszul, legjobb tudásom szerint. Hídépítő igyekeztem lenni. Hidat próbáltam verni múlt és jövendő között a rendelkezésemre álló jelen felhasználásával. Életem egyetlen feladatának nemzetem megmentését ismertem föl. Ezt pedig úgy láttam megvalósíthatónak, ha egybefogom a szétszórtságban még megmaradt erőket egyetlen cél szolgálatára: megismertetni a világgal a magyar nemzetben rejlő értékeket, lehámozni nemzetemről azt, amit az ellenséges propaganda az utolsó évszázad során rákent. Ennek az egyetlen célnak a szolgálatára állítottam be egész életemet. Megtettem a magamét s a többi már nem az én gondom. Nemzetemen még az Úristen sem segíthet, ha hamarosan nem ébred magára. De akár magára ébred, akár nem, én már nem leszek itt, hogy elsirassam, vagy együtt örvendezzek az örvendezőkkel egy megrendítően szép és csodálatos föltámadáson, amit csak az Úristen adhat meg, mert más reménységre lehetőségem sincsen. És ez jól is van így. Legyen velünk az Úristen kegyelme!”

Uram, én jó akartam lenni,
de imádkozva rosszat tettem.
Uram, a szemem jobbra nézett,
de akaratlan balra mentem.

 Sírást indultam vigasztalni,
de jaj, a szám szitokra állott,
a karom ölelésre lendült,
de csattanva az arcba vágott.

 Uram: én mindig rosszat tettem,
valahányszor csak jót akartam!
Uram: ha én gyémánt vagyok,
csiszolatlan miért maradtam?

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

 Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

 Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

 Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

 És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

 És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
a s víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

 Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

 Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

Csillagvirágok

Mikor a tavasz osztja csókjait,
S a zöld erdőkön napsugár ragyog,
Felébrednek a nedves pázsiton
Piciny, fehér kis földi csillagok...

A harmatcseppes rétek bársonyára
Fehéren hull ezer csillagvirág,
Felette lágyan elsuhog a szellő,
S az erdő szélén intenek a fák...

Volt egyszer egy csillag... fényes... ragyogó,
Ezüst sugártól tündökölt az ég,
Reggel is sokáig oltotta
Erős fényét a kékes messzeség...

Egyszer meglátott valahol
Egy sápadt fényű testvér csillagot...
De elvesztette... s keserves bánatában
A horizonton végig vágtatott...

 Aztán széthullott... ezer kis vadvirágra,
S a földre hullva többé nem ragyog...
A tölgyfaerdők pázsit szőnyegén
Keresik azt a sápadt csillagot...

 
Verseim piciny csillagvirágok,
S én egy olyan hulló csillag vagyok,
Ezer darabra tépve lelkemet
Keresem azt a testvér csillagot...

Halljátok-e? a kékes hegygerincen
felharsant már az őszi hallali.
Ugye, nem tudtok most csapongó szívvel
rügy-pattanó Napkeltét vallani?

Pedig a sárga lomb: az is virág,
és a halálban lappang már az élet,
mely összeomló múlt-romokból éled.

 Higyjétek el: csak hangulat az élet.

 Higyjétek el: a nyári arculat,
s az őszi fák borongó arculatja,
csak hangulat, és újabb hangulat.

S higyjétek el nekem,
hogy a halálban nincsen veszteség,
hogy a halál csak újabb fordulat:

 mert minden hangulat egy élet,
és minden élet csak egy hangulat.