A gyanú ellenére a gyermeknap nem az államszocializmus találmánya. A Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség 1949 novemberi határozata alapján. 1950 óta május utolsó vasárnapján ünnepeljük a NEMZETKÖZI GYERMEKNAPot.
A nap célja, hogy felhívja a figyelmet a gyermekek jogaira, sajátos világukra.
Több korábbi kezdeményezés után végül az ENSZ adott ki határozatot 1954-ben arról, hogy minden nemzet nevezzen ki egy napot a gyerekeknek. Bár igaz, hogy a kommunista országokban szép karriert futott be ez az ünnep. Általában június 1-jén ünneplik, de sok helyen októberben vagy augusztusban van; és egyáltalán nem bír olyan jelentőséggel, mint nálunk.
Ezen a napon minden településen játékos programokat, versenyeket, báb- és színielőadásokat rendeznek a gyermekek számára.
Egy esős gyermeknapon
Millió évnek tűnik a múltban
Elvesző megszökő hangulatom
Az ajándék csokiért félénken nyúltam
Egy májusi utolsó vasárnapon
Most gyermekem arcán az örömet látva
Újra megélem a pillanatot
Édesség helyett a kacagást várva
Örvendem én is a gyermeknapot
Százával jönnek a csöppnyi emberkék
Szemükben szikrázó őszinte báj
Eshet az eső és fúj a hideg szél
Pirosló arcoktól színes a táj
Holnap már ismét a dolgukat végzik
Iskola óvoda négy fala vár
Millió év múlva lesz ki emlékszik
Ha gyermeke akkor a nyomába' jár .
Both Péter
A gyermek
1. Mikor sírt
Sírt keservesen, tehetetlenül,
Ideg-tépőn és szívet-szaggatón.
Szülő-szív nem volt a szívem helyén,
Karomra nem vehettem ringatón.
Nem segíthettem rajta semmikép.
Csak néztem riadt bús poéta-szemmel,
Nagy szánalommal és nagy félelemmel
A gyermeket, a mások gyermekét.
A sírásában infernó jajongott,
Azt hittem, összecsap a föld s az ég.
Kis ajka ahogy görbült lefele,
A végtelenbe kérdőjelet írt,
Azt kérdezte, hogy mért jött ő ide.
Csöpp száján, e parányi résen át
A nagy démont: a Diszharmóniát
Az ősök sorát láttam szertefolyni,
És kis testében újratömörülve
A nyomorúság kardalát dalolni.
A szülők találgatták: mi leli.
Én tudtam, látón s tehetetlenül
Tudtam:egy fáj: az élet fáj neki.
Szegény kis szíve új kis dobverő,
Mellyel a sors a vak marsot veri.
Hová, hová, minek, minek?
A végzet dobját minek veritek,
Szegény kis dobverők, szegény szívek?
Elkábultam, – nem tudtam hol vagyok,
S az Isten velem van, vagy ellenem, –
Hálát adtam, hogy nincsen gyermekem.
2. Mikor bámult
Két pici csillag,
A miriádból kettő,
Két összeillő:
Az égről lefutottak.
Azelőtt fenn ragyogtak,
Azelőtt tükröződtek
Tavakban, tengerekben,
Csillagravágyó bús emberszemekben.
Most bennük tükröződik a világ.
Körülbámulják ezt a szűk szobát,
E gondból rakott ember-madárfészket.
Néznek kereken, értelmetlenül,
Tapogatódzva, vad-idegenül,
Csak pitymallik bennük a csillag-lélek,
Fénye elkopott a nagy zuhanásban.
3. Mikor mosolygott
Most átfutott arcán egy sugár.
Egy tűnő, húnyó, bujdosó sugár,
Mely annyi sírás-zivatar között
A homlokunkra mégis visszajár.
Látom üstökös-útja fordulóit:
Mikor anyjára csillan: „Ismerem!”
Mikor mint fényszökőkút, vagy rakéta
Lobban fel az első játékszeren.
Mikor mélázva, csendes ragyogással
Nyomon kíséri az első mesét.
Mikor először símogatja meg
Egy kisleány rokon-tekintetét.
Látom az első saját-gondolatnál
S az első büszke férfi-tett után
E visszatérő üstökös-mosolyt
Derengni éjbehulló homlokán.
De mindhiába anyaöl és játék,
Tündérmese, gondolat, szeretet:
Az ürben járó üstökös-mosoly
Görbéjét kiszámítni nem lehet.
Soká elmarad, ha tetszik neki,
S ha tetszik, gyakrabban is megjelen,
S útja szeszélyes tűz-kanyarodóit
Igazán csak Te tudod, Istenem.
Azt is tudod, hogy nyomorult vagyok,
Mosolyod rajtam ritkán ragyogott,
Értem kivételt kedved nem tehet.
Nem rövidítheted meg a telet,
Nem hosszabbíthatod meg a nyarat.
És mégis kérlek, engedd visszatérni
Gyakran e gyermekhez a sugarat.
4. Mikor aludt
Jöttünk, mentünk, beszéltünk hangosan
Gyors lámpafény gyúlt, hirtelen sötét lett,
Az ajtó nyílt, az ajtó becsukódott,
Feldübörgött a nagyváros zaja:
Ő csak aludt.
Az álma mélyebb volt a tengereknél,
Hol járt, ki mondja meg?
Micsoda álompartokon barangolt?
Talán otthon, az igazi hazában.
Aludt, mint gyökerében a virág,
Aludt, mint a rügyben a rengeteg,
Aludt, mint a vetés a hó alatt.
Éreztem, ez az Isten békessége,
Mely minden értelemnél magasabb
