A szívem csücskei

 

 

  

Érints meg!

Ha kisbabád vagyok – érints meg!
Szükségem van az érintésedre, úgy ahogyan talán sosem képzeled.
Ne csak mosdass, pelenkázz és etess.
Ringass el. Puszild meg az arcomat és simogass.
Nyugtató, lágy érintésed biztonságot és szeretetet ad.

Ha gyermeked vagyok – érints meg!
Akkor is, ha dacos vagyok és elutasítalak.
Ne add fel, keress új utakat, hogy közel kerülj hozzám.
Jóéjpuszid édes álmokat hoz.
Mindennapi érintésed elmeséli, mit érzel.

Ha kamasz fiad vagyok – érints meg!
Ne hidd, hogy nem kell éreznem, hogy törődsz velem
Csak azért, mert már majdnem felnőttem.
Szükségem van szerető karjaidra, szükségem van lágy hangodra.
Az élet viharában a bennem élő gyermek érted kiált.

Ha barátod vagyok – érints meg!
Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.
Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.
Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.
Lehet hogy az érintésed minden, amit kapok.

Ha életem párja vagy – érints meg!
Talán azt hiszed, hogy szenvedélyed elég nekem.
De csak karjaid tartják távol a félelmet.
Szükségem van lágy, vigasztaló érintésedre
Mely emlékeztet, hogy olyannak szeretsz, amilyen vagyok.

Ha felnőtt gyermeked vagyok – érints meg!
Ha van is saját családom, akiket megölelhetek,
Mégis szükségem van anyám vagy apám karjára, amikor gyenge vagyok.
Szülőként máshogy látlak.
Már jobban tudlak becsülni.

Ha idős szülőd vagyok – érints meg!
Ahogy én érintettelek, mikor kicsi voltál.
Fogd a kezem, ülj közelebb, adj erőt.
Melegítsd megfáradt tagjaimat közelségeddel.
Bár a bőröm ráncos, érintésre vágyik.
Ne félj. Érints meg!

 

 

 

 Zelk Zoltán (Érmihályfalva, 1906. december 18. - Budapest, 1981. április 23.) József Attila- és Kossuth-díjas magyar költő, prózaíró.



1906. december 18-án látta meg a napvilágot Érmihályfalván, egy szegény zsidó kántor gyermekeként. Miskolcon járt iskolába, ám tanulmányait nem fejezte be. Egy ideig inaskodott is, de nem tanult ki semmilyen szakmát. Magyarország területeinek elvesztését Erdélyben élte meg, alig 13 évesen. 1921-től Szatmárnémetiben dolgozott. 1925-ben Budapestre költözött, tagja lett a Szocialista Munkásmozgalomnak és kommunistának vallotta magát, bár saját bevallása szerint nem ismerte sem Marx, sem Engels, sem Lenin ideológiáját.

Az Érmellék, illetve a Partium ősi örökségével, a gazdag és ízes magyar nyelvvel felszerelkezve szépen csengő, hangzatos, durvaságtól és trágárságtól mentes verseket írt.

1927-ben kitoloncolják Romániába, ahonnan hamarosan visszaszökött Magyarországra. 1928-ban jelent meg először verse a Nyugatban. Első verseskötetét 1930-ban adták ki, melynek címe: "Csuklódon a vér kibuggyan", s melyről Radnóti Miklós írt elismerő kritikát. Megismerkedett a Nyugat második nemzedékével, köztük József Attilával is, akik hamar maguk közé fogadták. 1937-ben letartóztatták, de az irodalmi kör közbenjárására kiengedték.

A háború kitörését követően Ukrajnába került munkaszolgálatosként, de ép bőrrel átvészelte (1942-1944). Magyarország megszállásakor azonban bujdosni kényszerült felesége, Bátori Irén zuglói lakásában.

A kommunista rendszerben ünnepelt költő. A valódi helyzetet nem ismerve ír hangzatos, a rendszert ízléstelenül kiszolgáló, új kommunista nyelvet alkotó költeményeket Sztálin és Rákosi Mátyás dicsőítésére. 1947-ben Baumgarten-díjjal, 1949-ben és 1951-ben Kossuth- illetve József Attila-díjjal jutalmazták. Gyermeklapot is indított Kisdobos címmel (1952-1956), melyben saját gyermekversei is megjelentek. Ekkor már tisztában volt a kommunizmus fonákságaival és az 1956-os forradalom lelkes híve lett. A forradalom leverését követően háromévi fogságra ítélték, de amnesztiával másfél év után, 1958. október 15-én szabadult. Azonban a szabadulás nem töltötte el örömmel: felesége egy héttel szabadulása előtt meghalt, édesanyja pedig a halálos ágyán feküdt, s másnapra meg is halt. Zelk életében ez volt a mélypont, de lírájában egy új korszak kezdődött. 1963-ban jelent meg a Tűzből mentett hegedű című kötete, benne a feleségét sirató gyászdalával (Sirály). 1964-től karcolatokat, tárcákat, jegyzeteket írt az Élet és Irodalomban, 1965 és 1967 között a Tükörben is megjelentek írásai.

1981. április 23-án halt meg Budapesten.

 

 

Sirály

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Hát állok itt, hát várlak itt.
Nyitja, becsukja szárnyait
a tél, a nyár. Borul. Ragyog.
Fű voltam, mostan sár vagyok.

Sár voltam, mostan zuzmara.
Nem jössz haza? Nem jössz haza?
Hallod, rámszólnak: Kire vár?
már ezer éve itten áll!

Igen, százezer éve már.
Vak szemgödör. Halott sirály.
Villamosok és évszakok.
És fű és sár és hó vagyok.

Milyen ifjú a temető!
Mily zöld a tuja, a fenyő!
Az erdő már halotti váz,
de örökzöld a gyász, a gyász.

Miként a rab cellafalat,
úgy kopogtatnám sírodat,
megtanultam ott a jelet -
de más rabság ez, a tied.

Talán a fény,a fergeteg,
s a vadgesztenye-levelek,
mik sírodra keringenek,
ők tudják a morze-jelet.

Talán az emlék... Mert lehet,
hogy Zuglót járom most veled,
lábunknál rég-holt kiskutyánk,
a régi eső hull reánk.

 

 

 

 

 

 

 

 

Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.

Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.


Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
újból és újból megteremtlek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Este jó, este jó

 

Este jó, este jó
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.

Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül
bogárkarika forog
a lámpa körül.

A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.

Lassú tánc, lassú tánc
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.

De az ágy meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.

Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok

Ki emel, ki emel,
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…

Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül, és ott ülök
az ölében én.

 

 

Ákombákom

Egyszer régen az irkámon,
született egy ákombákom.
Hát egyszer csak látom, látom:
két lábra az irkámon,
úgy indul el ákombákom.

Azt hittem, már sose látom,
oly messze ment ákombákom,
de mikor az erdot járom,
ül az ágon ákombákom,
s rajta van a nagykabátom.

Szólok hozzá: "Ákombákom,
mért vitted el a kabátom?
Eso esik, mindig ázom,
hideg szél fúj, mindig fázom...

Légy olyan jó, ákombákom:
add vissza a nagykabátom!"
S képzeljétek, jövő nyáron,
eljött hozzám ákombákom:
s visszaadta nagykabátom.

Hová szaladsz, vízipók?

- Hová szaladsz, vízipók?
- Keresem a békát!
- Mért nem húzol kiscipőt?
- Gyorsabb így mezítláb!

- Miért futsz ily sebesen?
- Én leszek a násznagy:
ma tartják a lagziját
a békakirálynak...

- Hol lesz a lakodalom?
- A királyi házban:
sásból, nádból épített
tavi palotában...

- Hát a menyasszony ki lesz
békakirály párja?
- Hetedhét mocsárnak a
legszebb békalánya...

 

 

 

 

  

 

“Lesz-e bárka, mely megtelik majd

minden égi és földi fénnyel?

Visszatérnek-e madarak

Csőrükben oxigénnel?”

(Mezei András)

 

 

A “föld” szó nyelvünkben számtalan szóösszetételben ismert. Önmagában a Naprendszer harmadik bolygóját jelzi, tehát egy égitest neve.

A föld a mindennapi szóhasználatban a talajt is jelöli. Tavasszal a földszag, ez a semmi mással össze nem téveszthető illat, a fagytól felengedett, párolgó, lélegző talajnak a növényültetésre, a szabadban való mozgásra hívószava.

A termőföld szavunk szemléletesen fejezi ki a talajnak a növények életfeltételeit – víz-, levegő-, táplálékigény – biztosító, növényeket nevelő szerepét.

A szülőföld a Földnek az a darabja, ahol a bölcsőnk ringott, ahová mindig visszavágyunk, amelyről – ha távol vagyunk tőle – álmodunk, amelyhez ezernyi szállal, érzelmileg kötődünk.

Gyönyörű szavunk az anyaföld. Jelzi, hogy a föld átvitt értelemben anyánkhoz hasonlóan ölel, ringat táplál bennünket. A Föld-anya motívum sok nép mítoszából ismert. A navahó indiánok istenei között legfontosabbak a Naqp-apa és a Föld-anya. Az előbbi a Napot, a Holdat és a csillagképeket viseli a testén, az utóbbi az éltető vizet és a növekedő növényeket. Az ég szinte minden mitológiában a Földdel párosodik. Ölelkezésüket az őstojás jelképezi, amely kettétört héjának egyik feléből az égi, a másikból a földi világ lesz. A görög mitológia szerint a Világegyetem az ég (Uranusz) és a Föld (Gaia) egyesüléséből született.

Milyen ez a földi világ a ma élő ember szemével? Mit jelent a rajta élőknek? Jelent folyókat, tengereket, hegyormokat és lankás dombokat, erdőket, parkokat, mezőket, réteket, hatalmas lombkoronájú fákat, színes illatos virágokat, a szülői házat, kertjét és még sok mindent. Azonban nemcsak szép, lélekemelő dolgokat jelent! Nagyon sok ország van a Földön amelynek polgárai “… Anyját a Földet, apját a Napot úgy kezeli, mint adható, vehető, kifosztható jószágokat.” akiknek “… a Föld nem barátja, hanem az ellensége” Környezetünkre, az ember és a természet közötti kapcsolat megváltozásának következtében számtalan veszély leselkedik. Az üvegházhatás fokozódása, az ózonréteg elvékonyodása, savas esők, olajfoltok a vizek felületén, szennyezett és fogyó ivóvízkészlet, túlnépesedés, a trópusi esőerdők pusztulása, az állat- és növényvilág genetikai sokféleségének gyors ütemű csökkenése, a termőföld elszennyeződése, a szeméthegyek stb. Ebből kiút csak akkor lesz, ha egyre többen felismerik Seattle indián törzsfőnök 1854-ben megfogalmazott gondolatának igazságát, amely szerint “ Valamennyien a Föld részei vagyunk, és a Föld a részünk.” Természetesen nemcsak felismerni kell, hanem ennek a szellemében élni, dolgozni, nevelni gyermekeinket

 

 

 

A Föld Napját először 1970-ben rendezték meg, Denis Hayes egyetemi hallgató kezdeményezésére. Már az első alkalommal 25 millió amerikai polgár vett részt az április 22-én rendezett eseményen.

 

 

Az amerikai egyetemista és követői azért emelték fel szavukat, hogy az a bolygó, amelyen immáron hatmilliárdnyian élünk, ne váljon az emberi civilizáció áldozatává.

A Föld Napja ifjúsági mozgalomként indult, 1990-től vált tömegmozgalommá. Az ökológia válság jeleit látva Hayes és társai kezdeményezték, hogy a '90-es évek legyen a környezet évtizede. Ezzel kívánták felhívni a figyelmet a közös felelősségre. Az első Föld Napja óta eltelt több mint harminc év alatt helyzet azonban nemhogy javult volna, hanem még tovább romlott. Nagyon úgy tűnik, hogy azóta okoztuk a legtöbb kárt bolygónknak, amióta külön napja van. Úgy viselkedtünk, viselkedünk, mintha utánunk nem jönne senki, mi lennénk az utolsó emberek a Földön. Gátlástalanul kizsákmányoljuk a föld gyomrában rejlő ásványkincseket, pazaroljuk a tiszta vizet, sőt mi több, szennyezzük is óceánjainkat, tengereinket, folyóinkat, tavainkat.

A Föld napján való megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy az emberiség – és az egyes ember is – mérlegelje, hogy kíméletesen bánik-e környezetével, és mit tesz azért, hogy a természet és benne az ember egészségesebben éljen. A Föld napját nem csak ünnepelni kell! Sokkal inkább egész évben úgy kell viselkednünk, úgy kell élnünk, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben óvjuk a növényeket, fákat, madarakat, állatokat.

 

Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot? - hangzik a mozgalom egyik jelmondata. Nem szabad legyinteni és azt mondani: "Á, mit számítok én, ha többiek úgysem tesznek semmit?" Igenis, egyetlen ember is számít: ha ő elkezdi gyűjteni a szemetet és környezettudatosan kezd el élni, akkor talán egyre többen követik példáját a közelében. Nyugodt lélekkel sétálunk el egy szemétkupac mellett mondván ez nem az én szemetem. Jogosan merül fel a kérdés: mit tehetünk mi “kisemberek”? Elterjeszthetjük ezeket az eszméket és megállíthatjuk ezt a pusztítást, ami ma jellemzõ. 1990 óta itthon is egyre többen érzik úgy, hogy legalább ezen a napon tenniük kell valamit környezetük érdekében: fát ültetnek, rajzpályázatokon vesznek részt, környezeti vetélkedőt, patak- és falutakarítást szerveznek.

  

    

 

Csak remélhetjük hogy az emberiség észbe kap és megakadályozza ezt az észbontó környezeti rombolást.

 

 

"Víz!

Se ízed nincs, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek,
anélkül, hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben:
maga az élet vagy."
(Saint-Exupéry)

 

 

 Simon István: Fák siratása

 

AZOKBAN A NAPOKBAN, AMIKOR A FALVAK NÉPE

MEGGONDOLATLANUL IRTANI KEZDTE AZ ERDŐKET

 

Hol a madarak fészkelni szerettek,
s dallal verték fel a gerincet, völgyet:
vágják az erdőt, mit a dér lepett meg,
a tiszta fagyban a fák hanyattdőlnek.

Hanyattdőlnek, és rá a felkavart nép,
fűrész szétmetszi, aki éri vágja.
Ki bánja? Nemrég egy letört rossz gallyért
cellákat rótt ki a vármegyeháza.

Magyarázzák is most az erdőőrnek,
amíg kutyája zörgeti a cserjést:
“Miénk most minden!” –egész nap pörölnek
halálraszántan a villogó fejszék.

S meghal az erdő, mehet a madárhad
más országokba, s a téli újhold
talán hófedte koronát sem láthat
csak az oldalon ezer vérző tuskót,

Zsongó tölgyeknek havas temetőjét,
dúlt csapáit a felkavart napoknak.
Ó, birtokodra fejszével törő nép,
ne feledd el, hogy te maradsz itt holnap.

Hogy jövő is lesz – ki gondol ma rája?
Csak mámor van, ha a m a g u n k é t vágjuk.
Szerencsétlen nép ős tragádiája —
tán koporsónak sem lesz holnap fájuk.

 

 

 

 

 Szép Ernő: Virágok

 

Nincs nekem kedvenc virágom,

melyik szebb, nem prédikálom.

Mind szeretem én a fákat,

amennyit csak szemem láthat.

Szeretem, ó a fanépet,

a fák is oly szépek, szépek.

Nem mások ők, nézz csak rájok:

Égig érő zöld virágok.

 

 

 Jókai Mór : Ültess fát!

Ültess fát!
Hogyha másért nem, lombot ád.
Árnyékában megpihenhetsz,
Gondot ő visel reád.
Jó tavasszal nyit virágot:
Messze érzed illatát,
Kis madárka száll reája:
Ingyen hallhatod dalát.

Ültess fát.

 

 

 

 

 

 

 Egressy Béni (eredetileg Galambos Benjámin), (Sajókazinc, 1814. április 21. – Pest 1851. július 17.) zeneszerző, író, színész.

 

Apja református lelkipásztor volt. Iskoláit Miskolcon és Sárospatakon végezte és tanító lett. Tanító volt, majd színész lett. Testvérének, Egressy Gábornak a példája nyomán vándorszínésznek állt 1834-től a kolozsvári színtársulatnál játszott. Zeneelméletet, nyelveket tanult.

1834-ben, de tanult zeneelméletet és nyelveket is. Hogy hangját képezhesse, 1838-ban gyalog elment Milánóba. Itáliai útja után mint karénekes és kartanító működött 1838-ban Olaszországba ment, hogy énekelni tanuljon. 1843-ban került a pesti Nemzeti Színházba, karénekesként. Baritonszerepeket énekelt.Már 1840-től foglalkozott zeneszerzéssel, ő volt Petőfi Sándor verseinek első megzenésítője és számos népies műdal szerzője. A Nemzeti dal az ő feldolgozásában hangzott el 1848. március 15-én. Legnagyobb sikerét Vörösmarty Mihály Szózat című versének megzenésítésével aratta, amelyet 1843. május 10-én mutattak be a Nemzeti Színházban.Részt vett az 1848-49-es szabadságharcban, Kápolnánál meg is sebesült. 1849 szeptemberében honvéd főhadnagyként ott volt a komáromi vár védői között. Itt írta a Klapka-indulót. A szabadságharc leverése után Klapka György menlevelével szabadult és visszatért a színpadra. Foglalkozott színművek, operaszövegek írásával és fordításával is. Egressy írta a Báthori Mária és az 1844-ben bemutatott Hunyadi László című operák szövegkönyvét, amelyek zenéjét Erkel Ferenc szerezte. Katona József drámáját, a Bánk bánt is átdolgozta és az opera szövegét nem sokkal halála előtt átadta Erkelnek. Ennek a bemutatójára csak 1861. március 9-én került sor.

Csárdások, körmagyarok, magyar nóták fűződnek a nevéhez (Fogadj Isten – Lisztnek ajánlva – 1846, Pásztori hangok, Komáromi emlék, Két Sobri-csárdás). Népszerűséget a Magyar dalvirágok c. gyűjteménye hozta meg számára. Jellegzetesen népies stílusa miatt több dala népdalként terjedt. Cigánybandájával rendszeresen fellépett az ország határain belül és kívül is.

1851. július 17-én, 37 évesen tüdőbajban halt meg Pesten.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 Rainer Maria Rilke: A párduc

 

 

A fordításbeli különbség érdekesebbé teszi…

 

 

 

A párduc

A párizsi Jardin des Plantes-ben

 

Szemébe égett már a rácsok vonulása;
mit lát, az csupán rácsok, rácsközök.
Csak egyre rács jön az ezernyi rácsra,
és nincs világ az ezer rács mögött.

Ruganyos lépte bár erőt sugároz,
a legparányibb kört róhatja csak:
erő-körtánc ez; elkábulva áll ott
közepében egy nagy-nagy akarat.

Csak néha megy a függöny a pupillán
föl hangtalan - épp hogy egy kép befér,
átüt a tagok csöndjén, mint a villám,
s meghal, mihelyt a szívbe ér.

 

Tatár Sándor fordítása

 

 

A párduc

 

Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik.

 

Szabó Lőrinc fordítása

 

 

A párduc

 

Tekintetét a rácsok vonulása
elfárasztotta, hogy már mást se lát.
Mindenütt csak az ezer rácsot látja,
s a rácsok mögött nincsen is világ.

Bár járásában ősi puhaság van,
a legparányibb kört róhatja csak;
az erő tánca ez, s középpontjában
kábultan áll egy nagy-nagy akarat.

Néha megy föl a függöny a pupillán
csupán - épp hogy egy kép befér,
átüt a tagok csöndjén, mint a villám,
és megszünik, mihelyt a szívbe ér.

 

Tatár Sándor fordítása

 

 

 

Illyés Gyula (eredetileg Illés Gyula) 1902. november 2-án született a Tolna megyei Felsőrácegrespusztán. Édesapja Illés János (1870-1931), uradalmi gépész, édesanyja Kállay Ida (1878-1931).
Ferenc és Klára után 3. gyermekként született Gyula, aki élete első 9 évét töltötte szülőhelyén.

1921-ben érettségizett.
1918-1919-ben részt vett a balatoni diák- és ifjúmunkás mozgalomban, ott volt a románok elleni szolnoki csatában.
1920. december 22-én jelent meg első verse (El ne essél, testvér) név nélkül a Népszavában.

1921 őszétől a budapesti egyetem magyar-francia szakos hallgatója volt. Illegális tevékenységéért várható letartóztatása elől
1921. decemberében sikerült Bécsbe távoznia, majd Berlinen és a Rajna-vidéken át
1922. április 24-én érkezett Párizsba. Egy ideig a Sorbonne hallgatója volt. 1923-ban első cikkeit, fordításait az Ék és a Ma közölte.
1926 nyarán amnesztia nyomán hazaérkezett. Fő fóruma a Kassák Lajos által szerkesztett Dokumentum, majd a Munka lett.

1927-1930-ban a Phőnix Biztosító Társaság hivatalnoka volt.
1927. november 16-án megjelent első kritikai írása a Nyugatban.
1928-tól a Nyugat rendszeresen közölte verseit, cikkeit. Barátságot kötött József Attilával, Németh Lászlóval, Szabó Lőrinccel, Erdélyi Józseffel. Első kötete a Nyugat kiadásában jelent meg (Nehéz föld, 1928).
1931-ben feleségül vette Juvancz Irma gyógytornatanárnőt.
1934-ben az első írókongresszus..hosszabb utazást tett a Szovjetunióban.

1934-1938-ig a Válasz, 1935-ben az Új Szellemi Front munkatársa,
1937. március 15-én egyik alapítója Márciusi Front-nak
1937-től a Nyugat társszerkesztője;
1944-ig a Nemzeti Bank sajtóreferense elvált Juvancz Irmától.
1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, akitől Mária nevű lánya született 1941-ben, Babits Mihály halála után a Nyugat örökébe lépő Magyar Csillag (1941. október 1. - 1944. március 19.) szerkesztője.

1944 márciusától Németh Lászlóval a Dunántúlon és Budapesten bújkált. 1945-ben nemzetgyűlési, majd rövid ideig országgyűlési képviselő.
1946-ig a Nemzeti Paraszt Párt egyik vezetője.
1945-1949 között a Magyar Tudományos Akadémia tagja .
1946 októberétől 1949 júniusáig a Válasz szerkesztője.
1948-tól visszavonult a közélettől.
1956. október 31-én beválasztották a Petőfi Párt Irányító Testületébe.
1983. április 15-én hunyt el Budapesten.

Művei

Nehéz föld (1928)
Sarjúrendek (1931)
Három öreg (1932)
Hősökről beszélnek (1933)
Ifjúság (1934)
Oroszország (1934)
Szálló egek alatt (1935)
Petőfi (1936)
A puszták népe (1936)
Rend a romokban (1937)
Magyarok (1938)
Külön világban (1939)
Ki a magyar? (1939)
Lélek és kenyér (1939)
Összegyűjtött versei (1940)
Csizma az asztalon (1941)
Kora tavasz (1941)
Bartók (1955)
Hetvenhét magyar népmese

 

 

Kitüntetései

Baumgartner-díj (1931, 1933, 1934, 1936)
Kossuth-díj (1948, 1953, 1970)
József Attila-díj (1950)
A Le Grand Prix International de Poésie díja (1966)
Knokkei Irodalmi Nagydíj (1966)
Tanácsköztársasági Emlékérem (1969)
Herder-díj (1970)
Batsányi-díj (1971)
Az Ordre des Arts et des Lettres parancsnoki fokozata (1971)
A Munka Vörös Zászló Érdemrendje (1972)
A Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendje (1977)
Prix des Amitiés Françaises-díj (1978)
Pro Urbe Pécs (1982)
A Magyar Népköztársaság Rubinokkal Ékesített Zászlórendje (1982)
A Magyar Tudományos Akadémia tagja 1945-1949, 1989-ben visszaállították MTA tagságát.

Ifjúkorától mindvégig sikeres költő, de legfőbb művei mégis azok a prózai írások, amelyekben sajátosan és igen költői nyelven elegyíti az önéletrajzot, a társadalomrajzot, a regényes emberábrázolást és a nép, a "puszták népé"-nek igazát kifejtő publicisztikát. Ahogy az évek folyamán újraéli saját múltját, és ezen az úton haladva ábrázolja azokat a köröket, amelyeket megismert, óriási regényciklusnak is tekinthető, bár egyik sem szabványos regény. A harmincas évek egyszerre kivirágzó szociográfiairodalomban Szabó Zoltán, Féja Géza, Kovács Imre, Erdei Ferenc kitűnő, izgalmasan érdekes, társadalmi mélységeket feltáró és politikailag vádló művei közt kétségtelenül az irodalmi főmű "A puszták népe", ez a személyes emlékeken alapuló, mégis tárgyilagos társadalomábrázolás. Itt a szemlélő szerző maga is sajátos társadalmi képletként rajzolódik ki a paraszti mélységekből felemelkedő katolikus apával és az elszegényedett úri-papi családból származó kálvinista anyával, s körülöttük azzal a falukon is kívüleső pusztai világgal, amely fölött végtelen magasságokban uralkodik az arisztokrata földesúri család. Ez a könyv annak az évtizednek talán legnagyobb hazai könyvsikere volt. A sajátosan Illyés Gyula-i prózaművek idővel ehhez kapcsolódnak. Előbb a lírai szépségekkel teljes "Kora tavasz" a serdülés és férfivá válás éveiről, majd a párizsi világot, s benne az ottani magyarok köreit szemléletesen tanúsító "Hunok Párizsban". Azután sokkal később az "Ebéd a kastélyban", amelyben szembesül egymással az egykori puszta múltját vállaló fia és a puszta egykori ura, a rangját és társadalmi helyét vesztett arisztokrata. S ezekhez csatlakozik mintegy befejezésül a múltak fontos mozzanatait felidéző "Beatrice apródai". Ez a ciklus önmagában irodalmi halhatatlanságot biztosíthatna szerzőjének. Ámde ez a szerző elsősorban mégis költő, és nem is mellékesen a háború utáni évtizedek nagy sikerű drámaírója.

Illyés kitűnő verselő, költeményeit mondani is kellemes. Hangütése szerelemtől politikai indulatokig otthonos a líra témavilágában. Egy ideig a háború utáni években, amíg a közéleti légkör el nem komorult, aktív résztvevője volt a közéletnek, de a negyvenes évek végétől visszavonult a gyakorlati politikától. Korábban még parasztpárti képviselő is volt, ettől is visszavonult. És ha közben írt is politikai tárgyú verseket (mint az oly nagy hatású "Egy mondat a zsarnokságról"-t), csak 1956 lázas heteiben adta közre, hogy utána évekig szó se essék róla. Leghatásosabb - és legszebb - verses művei inkább epikus jellegűek. A kifejezett elbeszélő költemények mellett (Hősökről beszélek, Három öreg, Ifjúság) legszemléletesebb költői művei azok a balladaszerű rövid epikus versek, amelyek a magyar történelem egy-egy pillanatát idézik, mint a "Dózsa beszéde" vagy legkitűnőbb történelmi példázata, "Az ozorai példa".

És mindemellett vérbeli, hatásos színpadi szerző volt. Kitűnőek szatirikus vígjátékai is, mint korábban "A tű foka", később a burleszkszerű "Tűvétevők", de legjellegzetesebb színjátékai a történelmi drámák.

 

AKÁR A FÖLD

Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.

Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt nálad is jobban,
a csititót, feledtetőt.

Már mint a messze csillagok
ugy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok

 

 

Illyés Gyula meghallgatható versei

 

 

 

 

 

 

 

Jó érezni...

Jó érezni azt, hogy szeretlek,
nagyon és egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni a mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már szememben
élnek és néznek.
S érezni azt, ha szép, veled szép,
s csak veled teljes az élet,
Mert hisz csak egymást szeretve
lehetünk boldogok.

 

 

 

ILLYÉS GYULA: Hetvenhét magyar népmese

 

 

A vers néma. Adj neki hangot!
A vers könyvben halott.
Keltsd életre! Mi a szavalás?
A vers föltámasztása papírsírjából."
(Kosztolányi Dezső)

 

 

A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon.

 

 

József Attila 1905. április 11-én született Budapesten, Ferencvárosban, a Gát utca 3 szám alatt. Apja József Áron, bánáti szappanfőző munkás volt, anyja Pőcze Borbála, szabadszállási születésű, a Kiskunságból Pestre került parasztlányból lett mosónő. József Attila a családban hatodik gyermekként született, de három testvére még az ő születése előtt meghalt.Apja 1908-ban elhagyta családját. Nevelőszülőkhöz adták, majd a Ferencvárosban a lumpenproletárlét határmezsgyéin éltek, édesanyja rákban halt meg. József Jolán férje, Makai Ödön ügyvéd lett József Attila gyámja, Makóra került gimnáziumba. Megismerte Juhász Gyulát, az ő segítségével és előszavával megjelent első verskötete (Szépség koldusa). 1923-ban a Nyugat is közölte verseit. 1924-ben a szegedi egyetem magyar–francia szakára iratkozott be, de Tiszta szívvel című verse miatt összeütközésbe került professzorával, Horger Antallal. 1926–27-ben Párizsban a Sorbonne előadásait hallgatta; tagja lett az anarchista-kommunista szövetségnek. 1928-ban kötött barátságot Illyés Gyulával, Babits Mihályhoz is eljutott, ő azonban nem viszonozta közeledését. Elnyerte Kosztolányi Dezső segítő barátságát. 1928-tól szerelem fűzte a jómódú polgárcsaládból való Vágó Mártához, ám a lány hosszú angliai tanulmányútja eltávolította őket egymástól. Élettársa Szántó Judit volt, nagy szegénységben éltek, részben Judit kétkezi munkával keresett jövedelméből. Szociáldemokrata és liberális körökkel talált kapcsolatot, és antifasiszta egységfronttörekvéseket képviselt. 1935-ben pszichoanalitikus kezelője, Gyömrői Edit iránt támadt benne tragikus szerelem. 1936-ban végleg különvált Szántó Judittól. A Szép Szó egyik szerkesztője lett, felújult kapcsolata Vágó Mártával. A Baumgarten-alapítványtól a Baumgarten-díj helyett csak segélyben (1936), illetve jutalomban (1937) részesült .

.Nagyon fáj című kötete sem hozta meg – főként közönségsiker viszonylatában – a várt elismerést. 1937 tavaszán megszerette Kozmutza Flóra gyógypedagógus pszichológust, házasságot remélt, de idegzete mindinkább felmondta a szolgálatot. 1937. december 3-án a szárszói állomáson induló tehervonat kerekei alá feküdt.

1938-ban megkapta a Baumgarten-díjat. Egy Babits Mihállyal való összekülönbözés miatt csak annak halála után kaphatta meg.

1948-ban posthumus Kossuth-díjban részesült.

 

 

 

József Attila: Önarckép

 

 

Dacos, vad erdő sűrű nagy hajam.
Már meggyötörte asszonyujj viharja.
Forró száj baglya néha megzavarja.
Alatta zúg a gondolatfolyam.

Milyen mély medrű, nem tudom, de mély.
Hitek szirtjét bús iszapjába mossa,
nagy homlokom a Vaskapu-szorossa,
Hol rég utat vágott a szenvedély.

Zord partján - csókhíd szépen szökne itt,
Melyen portyázni víg asszony-tatár megy -
Örök-zsibongó, vijjogó madárhegy:
Sötét gond rakja barna fészkeit.

Szívemben vágyhegylánc, jaj-kráteres;
Még forró, fülledt nyár vonaglik völgyén
S dermedt, havas csúcsán "Ember"-t üvöltvén
Egy őrült lélek máglyákat keres!

 

 

 

József Attila
Minden rendű emberi dolgokhoz


Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

És az ember, szegény ember csak lapul belül,
Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
És zokognak, elzokogják a litániát:

"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"

És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
Feje körül zengő szavak villáma röpül;
No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...

Világtalan angyalaink sugárlábakon
Átugranak a világi köntörfalakon,
Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.

És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.

Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
És a dráma mindig mindig csak tragédia.

S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.

Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.

 

József Attila
Milyen jó lenne nem ütni vissza



Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.


Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

 

   

 

 

 

 

 

 

Benjámin László

NEM ADHATSZ TÖBBET

Bátran légy tenmagad, akárhogy ráncigálnak,
vezérnek lássanak bár, vagy muzsikus cigánynak,
fölemel tisztelettel a világ, vagy legyűr,
a páholyban, a porban az vagy, ami belül.
Bátran légy tenmagad, míg valahol tanyát lel
a hústól és velőtől megszabadult halálfej,
s a jajszót, a parancsot, a színt, a dallamot
többé nem közvetítik a síró huzalok.
Elég szégyenre-kínra, hogy magadat kihordod,
mi történjék veled? – az már nem a te dolgod.
Ha itt az ideje, a sűrűből kibukkan
a végső látomás, a dörzsölt politikus kan,
Allah kinyújtott karja, a császár jó híve,
nem véti el soha, kit kell ledöfnie.
Megemlegesse minden, hogy hajdan Lilla volt –
kecsét és kellemét és báját buzgón dalold,
meg is sirat talán a szép Vajda Juliska,
hites ágyába bújván – s mehetsz a francba, Miska.
Félszeg, gyötrött alak, javító szenvedély
magát-pusztító lángja, szigor, komoly kedély –
“Nem volt közénk való!” – az optimista nemzet
leköpi tisztelettel Kölcsey Szent Ferencet.
Adnak érdemkeresztet, adnak szép hivatalt,
s aztán már senki gondja, ha “jobb részed kihalt”.
Egy gesztust a világnak, ördög vigye a lelket.
És tűrd, hogy rádszegezzék dermesztő önfegyelmed.
Kérő gyermek-mosoly, osztódó képzetek
sövénye tartaná fel a massziv végzetet?
Megraktad a szerelvényt szétszabdalt életeddel,
s Pista-e, vagy Attila? - világ árvája ment el.
Leteszel ám te is balsorsot és szerencsét,
fölösleges batyúd lesz erő, szándék, tehetség,
s ha végképp szétzilált is közöny, kétség, ököl,
megold és összefoglal a türelmes gödör.
Akárhogy hízelegnek, akárhogy követelnek,
ne ítélkezz fölöttük, ne kérj tőlük kegyelmet.
Ha sorba áll mögötted, ha szétszed a csapat,
bátran – de hogyha félsz, hát félve – légy tenmagad.
Végezzék el magukban: elvetnek? elfogadnak?
Amit majd a halálnak – többet nekik sem adhatsz.

 

 

 

Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta, csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda. Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek. Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.
Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt. Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT! Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha... Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
- Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet. Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta. Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig. Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben a belsejükben rejtőző érték. Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól. Mondd, mit jelenthet?
- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom! Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága. Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél. Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját, a szeretet rubinszínű áldozatosságát...
Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen láttad, mi rejlik bennük!

 

 

 

 

Gróf Széchenyi István élete, munkássága és mély faj- és hazaszeretete ma is időszerű és minden magyar példaképe kell legyen a haza előmozdításának ügyében.

 

gróf Széchenyi István, (1791. szeptember 21., Bécs – 1860. április 8, Döbling),kétségtelenül a 19. század egyik legjelentősebb magyar politikai személyisége volt. Nem véletlen, hogy éppen politikai ellenfele, Kossuth Lajos nevezte öt a 19. század pátoszával, a “legnagyobb magyar"-nak, akinek hatása századokra fog kihatni.
Széchenyi nem hátra nézett, hanem elöre és a nemzetet önmaga erejéböl akarta felemelni a nyugati fejlödés fokára. Jellemzö erre az 1830-ban kiadott “Hitel" befejezö sora:
“Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretném hinni - lesz." Széchenyi az ország elmaradottságából indul ki, abból, hogy “Magyarország nagy parlag". Ezen a magyar kopárságon akar változtatni. Idöszerü törvényhozást követelt angol mintára. Ez az alkotmány reformálásával, a nemesi adómentesség megszüntetésével és mindenekelött a jobbágyság felszabaditásával járt. Véleménye szerint a kilenc millió jobbágy kirekesztése a nemzet életéböl a magyarság pusztulásához vezet.

Kossuthtal szemben mégis a gazdasági reformok elsödlegességét hirdette, mert úgy vélte, az anyagi jólét fejlesztése nyomán a politikai szabadság is ki fog virágozni.
Széchenyi nevéhez füzödik a Magyar Tudományos Akadémia alapitása, melyhez 1825-ben egyévi jövedelmét, 60.000 ezüstforintot ajánlott fel. Kezdeményezése és fáradozása nyomán valósult meg a Pestet és Budát összekötö elsö állandó hid, a “Lánchid".
Széchenyi István több volt mint politikus : megtestesülése volt egy egész nemzet erkölcsi energiájának, önfegyelmének és lelkiismeretének. Tragikus, hogy a szélsöségek ezen ellenségét az 1848/49-es szabadságharc leverése után a Habsburg rendörállam szélsöséges elnyomása kergette öngyilkosságba.
A haza sorsa miatti aggodalma következtében 1860-ban állt meg annak a szívnek a verése, amely egész életén át a magyar hazáért oly lelkesen dobogott.

A halála utáni gyász és megemlékezések sora egyben kiállás is volt Széchenyi eszméi mellett, a rendszer ellen. Kortársai elismerték politikai és közéleti nagyszerűségét.

 

 

Arany János: "Széchenyi emlékezete"

 

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
Van-é még a magyarnak istene.

 

2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

 

3

Immár az ég - ah, oly hideg korábban!
Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,
Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
Büszkén rohant le a szilaj patak.

 

4

S fölzenge távol a menny boltos alja,
Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja -
Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:
Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...
Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:
Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

 

5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

 

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,
Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
Nem volt remény már, csak emlékezet.

 

 

7

De, mely a népek álmait virasztja,
Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
Önérzet, öntudat, feltámadás.

 

 

8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,
Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
Kimondá: “a magyar lesz” - hogy legyen!

 

9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
“Elvész az én népem, elvész - kiálta -
Mivelhogy tudomány nélkül való.”
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.

 

10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

 

 

11

De hogy’ kövesse nyomdokát az ének?
Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
Abból alkosd Széchenyi jellemét.

 

12

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja -
Elég... a példa fáj: Széchenyi az!

 

13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

 

14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

 

15

S lőn új idő - a régi visszacsökkent -
Reményben gazdag, tettben szapora;
A “kisded makk” merész sudárba szökkent;
Ifjú! ez a kor: “Széchenyi kora.”
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
Mily biztosan lejt a közjó felé.

 

16

Majd elborúlni kezde láthatára:
Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
Egy új Kasszándra Trója lángjain!

 

17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
Tagadnod kelle - a feltámadást?...

 

18

Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében
Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

 

19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -

 

20

Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve - -
Széchenyié mindez emlékezet!

 

21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig
Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
Őrizze életosztó melegét.

 

 

22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -
Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

 

 

23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket;
Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
Reménnyé váljon az emlékezet.

 

 

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

 

 

25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja -
Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!

(1860.)

 

 

 

 

A legszebb virág 

 

Egyedül ültem le olvasni a parkban,
Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég jó okom. 

Megbántott a világ,ezt vettem én zokon. 

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,
Elém állt egy kisfiú,izgatott volt nagyon.
Kipirult s kifulladt a játék hevében;
Felhevülten így szólt:"Néni,ide nézzen!" 

Kezében elhervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán nem látták a napot.
Halott virágával küldtem volna tova,
Mosolyt színleltem hát,s bámultam máshova. 

Nem ment el,sőt inkább mellém ült a padra,
Virágját szaglászta,s mondta kisvártatva:
"Az illata csodás,s bizony szép is nagyon.
Itt szedtem magának,tiszta szívvel adom." 

Haldokló virág volt,mit átadott,
Ragyogó színe rég megkopott.
Tudtam azonban,el kell fogadnom
A fiú különben tán sosem hagy nyugton. 

Nyúltam a növényért,hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta fel,a levegőbe.
Eladdig nem tűnt fel,ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát,mert hogy vak szegényke. 

Hangom megremegett,szememben könny égett,
Megköszöntem neki,hogy talált ilyen szépet.
"Szívesen"-mondta,s vidáman elfutott.
Nem tudta,hogy bennem mily mély nyomott hagyott. 

Eltűnődtem rajta,vajon mint láthatta,
Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek? 

A vak gyermek szemével végre megértettem,
A világgal nincs baj,itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig,milyen szép az élet
Megfogadtam,hogy ezután élvezem a szépet.

 A hervatag kórót orromhoz emeltem,
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében
Egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.

 (Chery L.Costello-Forshey

 

 

 

 

 

 

 

A boldogság abc-je 

kattints rá

 

 

Szent Vince hispániai vértanú, Szent Valér püspök diákja. A Római Birodalom Hispánia részén, a keresztyén üldözés idején, 340-ben a hite miatt megkínozták a zarragozai diakonátust, de a szolga nem tagadta meg hitét, a kínzások következtében meghalt. A halottat kitették a város melletti rétre, és a monda szerint az égből leszállt egy madár és a hullát eltakarító vadakat elriasztotta. Ezután zsákba varrták és bedobták a tengerbe, de a hullámok mindig kivetették a partra. A kínzók vezetője miután nem tudott megszabadulni a hulláról és érezte, hogy az áldozat milyen állhatatos volt, felkiáltott: Vicentus! Azaz győzedelmes. Nem tudta hitében megváltoztatni, de halála után sem tudott megszabadulni tőle. A keresztényüldözés után Vincét szentté avatták és a halászok, valamint a szőlőtermesztők védőszentje lett. Szent Ágoston több prédikációt mondott a szent tiszteletére, Rómában három templom viseli a nevét. 

Vince hispániai vértanú, válogatott kínzásokkal gyötörték halálra (†304). Legendáját az Érdy-kódexben, továbbá a ponyvaköltő Varga Lajos versezetében olvashatjuk.

 

Szent Vince

Diós István: A szentek élete

 

 

A bor védőszentjének tartott Szent Vince napja a borosgazdák hagyományos termésjósló napja. Bálint Sándor néprajzkutató szerint a szentet "ősidőktől kezdve úgy tisztelték, mint aki legyőzi a tél sötét hatalmait és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját.

Nevének rokon hangzása a vinum, “bor” szóval magyarázza, hogy a szőlészek szentje lett – a francia Vincent pl. “százannyi bor” jelentésű –, és névnapja időjárásából a várható bortermést szokták megjósolni, amint e versike is tartja:

“Ha megcsordul a Vince,

Tele lesz a pince.”

 

Azaz, ha a neve napján olvad, jó lesz a szőlőtermés.

Legendája és a jósversike Vincét tagadhatatlanul vízöntői képességekkel ruházza fel. Hasonlóképpen sok más e naphoz fűződő szokás is. A vincézésnek pl., amelynek során a szőlőskert szélét János napján szentelt borral vagy szentelt vízzel öntözik meg, alapja az a hiedelem, hogy ha Vince napján esik az eső, sok bor lesz. (Az esővíz – a szőlőszemekbe felszívódva – valóban borrá válik majd, ezzel együtt az sem véletlen, hogy a kánai menyegző csodájáról Vince-nap tőszomszédságában emlékeztek meg.) Általános vélekedés szerint sok bort kell innunk Vince-napkor, ha azt akarjuk, hogy jó szőlőtermés legyen.

A hagyománytisztelő szőlőművesek e napot tekintik a "szőlővessző pálfordulójának". A tájegységenként eltérő hagyományban - a kötelező mulatozáson felül - van néhány közös vonás:a jelképes szőlőmetszés Mindenütt az adott nap időjárásából és a mulatozás végén metszett "vincevesszők" állapotából jósolják a szüret gazdagságát, majd a szőlővesszőket öblös szájú üvegbe téve várják, hogy azok kihajtanak-e. Ha igen, a tavaszi fagyoktól sem kell tartania a gazdának. 
A jelképes metszés magyarázza, mi köze a szőlészethez e fagyos téli napnak, amikor még hó alatt pihennek a tőkék és a rügyek is alusznak.

Az 1799-ben megjelent SZÁZ ESZTENDŐS KALENDÁRIOM szerint "Ha szent Vintze napja fénylik, azt mondják a boros gazdák, hogy meg-telik a pintze, és sok jó bort várhatni".

 

 

 Vince napi köszöntő:

 

Ha megcsordul a Vince, megtelik a pince
Régi igazság ez. Igaz-e jó Vince?
Most, hogy ünnepeljük névnapodon Vincét,
Telj meg áldással Te, s csorduljon meg pincéd!

 

 

 

Juhász Gyula (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6) költő, tanár

 

 

 Juhász Illés (1853–1902) posta- és távirdafőtiszt és felesége, Kálló Matild (1862–1953) első gyermekeként született.

 

1893-1902 között a szegedi Piarista Gimnázium tanulója volt. 1899. május 21-én jelentek meg első versei a Szegedi Naplóban, augusztus 25-én az Ovidius című versét közölte a Budapesti Napló. 1899. augusztus 26. – 1900. május 5. között piarista novícius Vácott. 1902. május 26-án apja meghalt hátgerincsorvadásban. 1902–1906-ban a pesti egyetem magyar–latin szakos hallgatója volt. Barátságot kötött Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Oláh Gáborral. A Négyesy-szeminárium titkára. 1904. november 26-án, a diáktüntetés alkalmával rendőrkard sújtott rá, megsebesítve fejét és kezét. 1905-ben megismerkedett Adyval aki nagy hatással volt rá.

Diplomája után azonban eldugott, kis vidéki gimnáziumokban kell tanítania. Nincs megfelelő társasága, költészetének nincs visszhangja. Ekkor kezdődik idegbaja, örökké kínzó fejfájása, már foglalkoztatja az öngyilkosság terve. Pedig közben Budapesten a társak maguk közé számítják mint egyenrangú költőt, és 1907-ben szülővárosában, Szegeden már megjelenik első verseskötete. Szerencséjére ez időben kerül helyettes tanárnak Nagyváradra. Ott végre megint a szellemi élet közepébe kerül, részt vesz A Holnap szerkesztésében, és mint a nagy hatású A Holnap antológia egyik költője lesz Adyval és Babitscsal együtt országos hírű. Nemsokára megindul a Nyugat is, amelynek kezdetétől fogva munkatársa.

Költészete lassan bontakozott ki. Diákkori indulásakor őrá is Reviczky hat, mellette a divatos Ábrányi Emil, majd Kiss József, akinek újszerű versdallama nyomot hagy az egész nemzedéken. Egyetemista korában társaival együtt fedezi fel Komjáthy örökségét, és ismeri meg a modern nyugat-európai szimbolista-impresszionista-dekadens költészetet. Mindezek tanulságait szervesen építi bele saját költészetébe, anélkül, hogy bárkinek is utánzója volna. S ezek után érkezik el az Ady-költészet tudatosító és ösztönző hatása. Az eddig főleg irodalmi és művészeti élmények közt élő költő kitárulkozik a világ problémái felé. Vallásossága egyre inkább megtelik szociális tartalommal. Krisztus eszméjében a cselekvő emberségességet, a társadalmi igazságot, a szegények megigazulását éli át. A megváltás az ő szemében a szegény ember felszabadulása az elnyomottság, a megalázottság, az emberhez nem méltó gondok alól.

Nagyváradon már kibontakozott ez a költészet. De hamarosan vége a nagyváradi korszaknak, Juhász Gyulát megint isten háta mögötti vidékekre helyezik. Ennek a poros vidéki életnek az emléke lesz később kitűnő lélektani regényének, az Orbán lelkének az ösztönzője. Hanem amikor ebben a világban él, nem bírja elviselni. 1914 elején pisztollyal öngyilkossági kísérletet követ el; az utolsó pillanatban mentik meg. Próbálkozik később máskor is, van, amikor méreggel; akkor is megmentik. Ezek a próbálkozások bizonyítják, hogy a végső, a sikeres öngyilkosság nem egy elkeseredett pillanat következménye volt: magával hozta a költő az önpusztítást.

Még Nagyváradon találkozott az életre szóló reménytelen szerelemmel. Anna igazán nem az a nő volt, aki méltó lett volna a költő magasztos szerelmére. Ismeretségük nem is volt tartós, de ő lett mindvégig Juhász Gyula számára a nő, a szerelem jelképe. Az Anna-versekben megjelenő Annának valójában vajmi kevés köze van ahhoz a ledér nagyváradi lányhoz, aki nevet adott a halhatatlan szerelemnek. Költői alakjában összeolvadnak a költő későbbi reménytelen szerelmei is. A mindig félszeg, súlyosan idegbeteg Juhász Gyula nem volt alkalmas a boldog szerelemre, de halhatatlan énekese lett a férfi örök, nő utáni vágyának. S mennél magányosabb volt a férfi, annál mélyebben zengett szerelmi lírája.

Életének tulajdonképpen egyetlen derűs korszaka volt: 1919. Ez időben már újra otthon van Szegeden, és fontos társadalmi feladatokat vállal. Derűs, bizakodó, tevékeny: mintha idegbaja teljesen elmúlt volna. A szegedi színháznak is ő lett a vezetője, és forradalmi szellemű műsorpolitikát csinál. És mindennek véget vet a forradalom bukása. Juhász Gyula az ellenforradalmi országban többé tanár sem lehet. S amikor a Nyugat költői megpróbálnak magyarázkodni, kiegyezni az ellenforradalommal, ő nem: egész életére vállalja a forradalmi múltat.

A megaláztatásban, a bánatban egyszerre erősödik fel benne a vallásosság is és a munkássággal való szolidaritás is. Ekkor válik a proletariátus költőjévé, Ady méltó utódává, József Attila méltó előkészítőjévé. De ez időben lesz a Szeged vidéki szegényparasztság gondjainak költői megfogalmazója is. És úgy idézi versekben a magyar múlt alakjait, hogy közöttük Dózsa György is ott van a hősök sorában.

Élete ettől fogva összekapcsolódik Szegeddel, ahonnét indult. Szegedi újságíró, méghozzá igen jó újságíró. Publicisztikai prózája, akárcsak szépprózája, választékos és költői. De magányosságán az sem segít, hogy Szegeden van körülötte kulturált élet (Móra Ferenc is ott él, jó barátságban is vannak). Magában hordja a magányt, amelyet a forradalom bukása után semmi sem old fel többé.

Egyetlen vigasza a költészet. Művészete teljesen kibontakozott. A nagy társadalmi problémák, a reménytelen szerelem, a művészi szépségekben gyönyörködés, a valóság terhei elől menekülő vallásos áhítat - ez az ő költői világa. Versei halk hangúak, lélekhez szólóak, finoman árnyaltak, és tudós költőhöz méltóan csiszoltak (igen sok a szonettje, és az antik formákat is biztonságosan kezeli). Van valami dallamosan álmodozó ebben az egész költészetben.

És az elismerés sem hiányzik. A Nyugat a magáénak tudja. Később túl súlyos anyagi gondjai sincsenek, hiszen háromszor is részesül Baumgarten-díjban, amely tisztességes életszínvonalat biztosít. De a kor sivárságában sehol sem talál értelmet. Magával hozott idegbajos pesszimizmusa egyre növekszik. A magánélet boldogságában sohasem volt része. És ifjúkora óta újra meg újra el akart futni az élettől. S nem volt, ami visszatartsa. Még az irodalmi siker sem.

A bánat költője volt. És végül sikerült megölnie magát

 

 

 

 

 

Online hallgatható versek Juhász Gyulától

 

 

 

Lángolni jöttem...


Lángolni jöttem én közétek,
Ti fázós lelkű emberek.
S míg öntüzem lassan eléget,
Elérem az örök telet!

Olvasztgatom a többieknek
Kérges szívéről a fagyot,
De szürke lelkek szürkesége
Megvesz és majdnem megfagyok!

Szerelmem tűzhányó hevével
Szórom a gyűlölet kövét,
Ó mert vakító lánggal égtem,
Azért vagyok most oly sötét!

Mint fáradt meteor, csavargom,
Termékenységet keresőn,
Vad vággyal hullok a kopárra,
Új életet esengve hőn!

Hiába itt minden melegség,
Kevés az örök tavasz itt,
Hogy jégszívekből, kőszívekből
Fakassza tündérálmait.

Úgy járok én e zord tömegben,
Mint napsugár a sarkokon,
Pólusain tenger közönynek
A fényt büszkén ragyogtatom:

Balvégzetem vak éjjelébe
Szívem ezer sugára száll;
Lobogjon lelkem, ha kilobban,
Legyen a vége: tűzhalál!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Tiszai csönd

 

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

 

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

 

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

 

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

 

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

 

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók

 

 

 

 

Most szépül meg

 

 

Most szépül meg e szomorú élet,
Mikor a nyár elfárad ragyogni,
Engem várnak: őszi egek fénye
S őszi mezők későn virulói.

Hozzám akkor jön fájó vigasszal,
Ha már mindent elhagy a szerencse,
Ragyogjatok, őszi egek fénye,
Őszi öröm bánatos gerezdje!

Sátorom az átlátszó mennyország
Kéklő selyme csillagtakaróval,
Nászi fáklyám őszi egek fénye
S indulóm a mély erdei sóhaj.

Engem nem bánt a világi múlás,
Szép szerelmem a szelíd szeptember,
A bánatom őszi egek fénye,
Violán túl ragyogó színekkel!

 

 

 

 

 

 Az ölelésről...

"Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz" - állította Virginia Satir amerikai pszichológus.

Az ölelés az egyik legbensőségesebb mozdulat két ember között. Érzékeltetjük vele a szeretetet, a szerelmet, a barátságot.

Szakemberek állítják, hogy napi húsz másodpercre lenne szükségünk az érzelemdús szeretgetésből és sokkal boldogabb emberek lehetnénk.

Az ölelés megnyugtat, növeli az önbizalmat, biztonságérzetet ad hogy van valaki, akire számíthatsz, segít legyőzni a félelmet, erőt ad…

Az ölelésben az egész testünket átjárja egy finom, jóleső érzés, és semmilyen külső dolog nem kell hozzá, mindig kéznél van.

Teréz Anya is sokat mondogatta, hogy itt a földön a leggyakoribb probléma a szeretethiány. Szinte mindenki szenvedett az életében ettől. Küzdünk ellene, pedig az lenne a legegyszerűbb, ha mi magunk szeretünk, ezáltal szeretve is leszünk. Itt megint Teréz anya jut eszembe, ahogyan ő szerette az embereket és soha nem várt viszonzást, de szinte mindenki rajongott érte.

A szeretethiány mindig gyerekkorban alakul ki. Az anyától, apától, a családtól meg nem kapott érzelmek miatt. Az ölelés a szeretetet fejezi ki, azt a fajta szeretetet, amit az anyai szeretet fejez ki. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg és energetikailag is. Figyeljük meg az ölelést… biztonságot, óvást fejez ki, mikor átöleljük egymást.

Ha önzetlenül és feltétel nélkül szeretünk, akkor állandó pozitív energiában áramlunk. Ha azt érezzük, hogy egy másik társunk szeretethiányban szenved, akkor egy ölelés nagyon sokat tud segíteni. Erőt meríthet az ölelésből, hogy saját maga tudjon elindulni újra a maga útján.

Sokan azt gondolják, hogy ciki odamenni a másikhoz hogy megöleljük. Egyáltalán nem ciki! Nyissunk felé. Előfordulhat hogy nem fogja elfogadni az ölelésünket, de akkor sem történt semmi, mégis elindul benne egy jóleső érzés, hogy volt valaki, aki segíteni akart. Lehet hogy legközelebb ő fog kezdeményezni. És ha elfogadja, aminek nagyobb a valószínűsége, akkor elindul az energiák áramlása kettőnk között.
Persze azért a segítséget tapintatosan kell felajánlani, diszkréten és szeretettel. Ne rontsunk rá a másikra, mert az csak elijeszti. Fontos, hogy ne azért öleljünk, mert nekünk van szükségünk a szeretetre és az ölelésre, mert így tolakodók leszünk és nem azt érjük el hogy a másiknak segítsünk, hanem birtokolni akarunk és ez nekünk sem jó.

Az ölelés lecsendesíti a lelket, megnyugtat. Egy pár pillanatra el tudja feledtetni a világi dolgokat, a problémákat és erőt ad. Az együvé tartozás olyan intenzív érzését váltja ki bennünk, ami semmilyen más módon nem érhető el.

Ne szégyelljük átölelni szeretteinket. Ezzel nem csak nekik teszünk jót, hanem önmagunknak is.
Nagyon sokan gondolnak arra, hogy mit gondol róluk a külvilág, hogy ha ölelkeznek. Nagyon fontos dolog, hogy mikor megölelünk valakit, akkor ne gondoljunk erre, mert igy nem tudunk segíteni. Ha közben arra gondolsz hogy hányan néznek, akkor szinte stresszeled magad és elzárod a szeretet útját. Fontos hogy engedd el magad, csak kettőtökre figyeljél, csak ő létezzen számodra, senki más. Figyelj rá, csak rá gondolj, ne kalandozzanak el a gondolataid, mert csak akkor fogod átérezni hogy mire van szüksége.

Nagyon fontos, hogy a gyerekeket rendszeresen öleljük meg. És nem csak az anyai ölelésre gondolok itt, hanem az apaira is. Sok férfi nem tudja kimutatni a szeretetét, férfiatlannak tartják azt, ha megölelnek vagy szeretetet adnak. Pedig saját magukat rövidítik meg attól a csodálatos érzéstől, mikor valakinek örömet szerzünk. A gyerekeknek szükségük van az apai ölelésre is. Ezért ilyenkor az anyának van nagyon fontos szerepe, hogy a két lelket közelebb hozza egymáshoz.

 

1900. március 31-én született Miskolcon Szabó Lőrinc vasúti fékező és Panyiczky Ilona gyermekeként. Szülőházát a költő sem tudta azonosítani, hiszen hároméves, mikor elköltöznek, de az bizonyos, hogy lebontották, helyén a Vörösmarty lakótelep panelházai épültek. A szülőváros képe csak homályosan dereng fel a Tücsökzene néhány versében.

 

Ősei református prédikátorok voltak, az apja mozdonyvezető. Tehát igen szerény módból küzdötte fel magát rendkívüli műveltségéig, amelyhez nagy nyelvismeret is tartozott. Miskolcon született, de iskoláit Debrecenben végezte. A nagy iskolai kultúrájú városban ragadta el a műveltség szeretete. A hosszú termetű, szemüveges, kócos fiatalember onnét érkezett Budapestre, ahol előbb gépészmérnöknek indult, majd átiratkozott a bölcsészkarra, és vegyesen tanult minden megtanulhatót, hogy azután hátat fordítson az egyetemeknek, és elmenjen újságírónak. Már egyetemista korában olyan verseket írt, hogy feltűnik a Nyugat körében, Babits felismeri benne a bontakozó jelentékeny költőt. Babits lesz a szellemi nevelője. A nagy korkülönbség ellenére egy ideig jó barátok, de idővel elhidegülnek. Szabó Lőrinc nehezen tud jó barát lenni. Ellentétes tulajdonságai már ifjúkorban kiderülnek. De az indulás kitűnő. Huszonkét éves korában első verseskötetének (Föld, erdő, Isten) már irodalmi sikere van. Majd Babits és Tóth Árpád maguk mellé veszik harmadiknak a fiatal költőt, hogy együtt fordítsák le Baudelaire költői életművét, A romlás virágait, a világirodalom egyik legnagyobb hatású verseskönyvét. A Babits Mihály-Tóth Árpád-Szabó Lőrinc-féle magyar Baudelaire a magyar irodalmi kultúra egyik nagy jelentőségű értéke, nincs irodalmi műveltség nálunk az ismerete nélkül.

 

A húszas évektől Az Est-lapok munkatársa. Jól használható újságíró, de szenved a szerkesztőségi robottól. Igaz, szenved mindentől; ha mást csinálna, azt is jól csinálná, és attól is szenvedne. Utálkozva néz maga körül. Ellenségesnek tudja az egész ellenforradalmi világot, amelyben él, de nem szereti Az Est-lapok liberális polgári körét sem. Ezért hat ebben az időben baloldalibbnak, mint amilyen valóban volt. Igazában anarchista, akinek semmi sem jó. Éles szemmel figyeli, hol talál rosszat, embertelent, csúnyát - és ahová néz, ott láthat is. És amit lát, versben fejezi ki. Nem érzelmeket fogalmaz. Alapérzelme az utálkozás, és ezt az értelem eszközeivel fejezi ki. Szabó Lőrinc az ész költője. De közben lángoló szerelmes verseket ír: egy szerelmében mindent követelő, tudatosan önző férfi szakadatlanul izzó szenvedélyét fogalmazza meg.

 

De azért a korai versekben még néha felcsendül az idillikus hang, a természet iránti elragadtatás, olykor még az ünnepélyesség is, mint a hajdani protestáns gályarabok emlékét idéző nagy költeményben, a Testvérsiratókban. Később egyre több a lázongás, a megvetés, a reménytelen menekülni akarás. Nem szereti a várost, amelyben él, de semmi köze a faluhoz. Egy időben városellenessége miatt a népiek közel érezték magukhoz. Tévedtek: Szabó Lőrinc legurbánusabb költőink egyike, igazi nagyvárosi entellektüel, aki ott érzi rosszul magát, ahol éppen van.

 

Életműve a huszadik századot leginkább reprezentálók közé tartozhat. Azt a századot szólaltatja meg, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig oly sokszor élt ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: “Magányod barlangját kard kutatja át” – írta 1931-ben Politika című versében. Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, de utólag szemlélve még inkább. Költőként is, és magánemberként is keresztúton állt, mint évszázadának emberisége.

Élete végső évében megkapta a Kossuth-díjat. Jól ismertük hibáit, bűneit, de megbecsültük benne a nagy költőt. Mert az volt. Ha világnézetileg biztosabb talajon áll, ha emberségesebb, ő lehetett volna a közelmúlt évtizedek legnagyobb magyar költője. A tehetsége megvolt hozzá. Csak az erkölcsi alap hiányzott. Így csak a század egyik nagy költője lett a legnagyobbak mögött.

Sorsa 1957. október 3-án teljesedett be, A költőt a magyar irodalom, művészet és politikai élet nagyságainak pantheonjában, a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra .

 

 

Verseskötetei

 

Föld, erdő, Isten (1922)

Kalibán (1923)

Fény, fény, fény (1925)

A Sátán műremekei (1926)

Te meg a világ (1932)

Különbéke (1936)

Harc az ünnepért (1938)

Régen és most (1943)

Tücsökzene (1947)

A huszonhatodik év (1957

 

Arany nap

 

Arany Nap, mit mesterkedel?

- Készítem a nyarat.

Hát még mit? -Fákat gyártok

és tücsköt és bogarat.

 

-Nekem mit? - Búzát, krumplit és

szőlőt és mogyorót,

s vigyázok rá, hogy legyen

a tányérodon spenót.

 

-Borzasztó! Azt nem szeretem!

- Nem baj! Ma megeszed,

jutalmul télre fényt

dugok a föld alá: szenet!

 

 

 

 

 

 

 Lóci óriás lesz

 

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

 

 

 

 

 

 Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort
és mind jót, ami előtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) --
el tudnád felejteni valaha?

 

 

 

 

 

 1885. március 29-én (virágvasárnap) született Szabadkán. Kosztolányi Árpád tanár, iskolaigazgató és Brenner Eulália gyermeke.

Gimnáziumi tanulmányait Szabadkán kezdte, kitűnt az iskola önképzőkörében. 1901. október 26-án a Budapesti Napló közölte versét.
1903-ban néhány hónappal az érettségije előtt kizárták a gimnáziumból.

Szegedre iratták át, majd vissza Szabadkára, magántanulóként.
Jelesen érettségizett, jutalmul Abbáziába ment nyaralni.
1903-ban Budapestre utazik; a bölcsészkar magyar-német szakát végzi; megismerkedik és barátságot köt Négyesy professzor stílusgyakorlatain Babitscsal, Juhász Gyulával. Hatással vannak rá a kortárs Zalai Béla filozófiai munkái.

1904-ben beiratkozik a bécsi egyetemre; 1905-ben hazatér, de nem megy vissza az egyetemre. Újságíró lesz: (Szeged és Vidéke, Bácskai Hírlap); 1906-ban a Pesti Napló kéri fel munkatársnak Ady helyére, aki Párizsból küldi tudósításait.

1907-ben jelenik meg első verseskötete, a Négy fal között – elismerő a fogadtatás, egyedül Ady bírálja. Recenziójának lényege, hogy Kosztolányi irodalmi író, nem életdokumentumokat ír, hanem irodalmi témákat versel meg. Szász Károlyhoz hasonlítja költészetét. 1908-ban Az induló Nyugat szerzője lett. Versciklusa, A szegény kisgyermek panaszai (1910) rendkívül népszerűvé tette.
1913-ban házasságot köt Harmos Ilona színésznővel, aki Görög Ilona néven írt is. 1915-ben születik fia, Kosztolányi Ádám.

Mint minden írástudó és művész, az első napokban támogatja a Tanácsköztársaságot. A bukás után az Új Nemzedék című lap Pardon rovatának szerkesztője, s a cikkek vitriolos hangon szólnak a Tanácsköztársaságról és annak vezetőiről. Emiatt éles támadás éri Kosztolányit mind politika jobb, mind a bal oldaláról.

Politikai nézeteinek lehiggadását jelezte, hogy a Pesti Hírlap munkatársa lett. Nero, a véres költő című regényének 1924-i német kiadásához Thomas Mann írt előszót.
1922 és 1924 között írt verseiből alakította ki A bús férfi panaszai című versciklusát.
1924-ben megjelent Pacsirta című regénye, melyet
1925-ben az Aranysárkány,
1926-ban az Édes Anna követett. E regényeivel a magyar prózairodalom legnagyobbjai közé emelkedett.
A Tollban 1929. júl. 14-én megjelent az Ady-revíziót meghirdető írása: Az írástudatlanok árulása (Különvélemény Ady Endréről). Hatalmas vihart kavart, megosztotta az irodalmi közvéleményt. Hajdani barátai - közöttük Babits Mihály - vele szemben foglaltak állást. Az Esti Kornélt (1933) Babits fenntartásokkal fogadta. Hajdani barátságuk megszakadt.

1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta, ugyanebben az évben a Magyar PEN Klub elnöke lett.
1933 nyarán mutatkoznak később végzetessé váló betegségének (rák)első tünetei.
1934-től sorozatos műtéteken esik át

1933-ban megszületett e korszakának összefoglaló műve, a Számadás című szonettciklus,
1935-ben pedig Számadás című verseskötete.
Ez év őszén írta a Hajnali részegséget.
1935-ben megismerkedett a Szeptemberi áhítat ihletőjével, Radákovich Máriával, utolsó nagy szerelmével.
1936 januárjában betegsége ismét súlyosra fordult, Stockholmban kezelték.

1936. november 3-án halt meg Budapesten. Decemberben a Nyugat emlékszámmal adózik emlékének, melyben Babits rehabilitálja fiatalkori barátját, művésztársát

 

 

Kosztolányi Dezső bámulatos élet-szeretetéről sokat hallhattunk. Az élet minden kis részletét elfogultan, elfogadóan szemléli, a megszokottól eltérő módon. Épp ezért, ha írásait olvassuk, gyakran elcsodálkozunk, hiszen a dolgokat az ő szemével egészen új megközelítésben látjuk, úgy, ahogy addig soha. Mi is nyitottá válunk egy kicsit mindenre, előítéleteink eltűnnek, mérgünk elnéző, megértő mosollyá változik, közönyünket tágra nyílt szemek váltják föl.

 

 

 

 

 

 

Meghallgatható művei

 

 

 

 

 

 

Akarsz-e játszani ?

 

 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

 

 

 

 

Madarak beszéde

 

 Hattyú

 

Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
Csodásan úszunk a csodás halálba,
de ottan az igaz dalt megtalálva
az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.

 

  Holló

 

Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár,
és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem,
s azt üvöltöm: "Sohasem!"

 

 

 

 

 

Sirály

 

Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
S birál!
Vészben-viharban víjjogó király!
Sirály!

 

 

 

 

 

Kolibri

 

 Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.

 

 

 

 

 

 

 

 

Komáromi János:
Hazám

Ha azt mondom, Hazám...
... mit mondok akkor?
Mondom az ég sosem volt kékjét,
füvek édesen zöld illatát.
Mondom a levegő anyatej ízét,
földek szülői bánatát.
Elmondom a kalászok rengetegében
megbúvó búzavirágot.
Elmondom a hólepel alól
csontvázként kibukkanó akácot.

Ha azt kiáltom, Hazám...
... mit kiáltok akkor?
Kiáltom harcokban megfáradt
nomád népek nyugalmát.
Kiáltom bezúduló még vad
hadak pusztító dúlását.
Kikiáltom a szabadságunkért
életüket adók néma sikolyát.
Kikiáltom a fehér, a vörös és
minden más színű terror iszonyát.

Ha azt súgom, Hazám...
... mit súgok akkor?
Súgom szeretettel ölelő folyók
égszínű, lankás habjait.
Súgom mosolygó dombok, hegyek
útra csábító hangjait.
Belesúgom a sötét barlangok
nedves-csendjébe titkaim.
Belesúgom gyógyító hőforrások
gőzölgő mélyébe bánataim.

Ha azt hallom, Hazám...
... mit hallok akkor?
Hallom gyermeküket altató anyák
lágyan-mosolygó dalát.
Hallom ártatlanokat pusztító
harcokba indulók sóhaját.
Meghallom, ha ismerős csillagok fényét
nézni hívnak kristályfényű esték.
Meghallom, ha egymásnak égi-titkokat
súgnak a villám röptű fecskék.

Ha azt játszom, Hazám...
... mit játszok akkor?
Játszom napsugarat arany koronánk
ferde keresztjén.
Játszom véres harapást parasztvezér
megsütött testén.
Eljátszom, hogy csak itt élhetek
annyira szeretlek.
Eljátszom, hogy érted élek
sohasem temetlek.

Ha azt álmodom, Hazám...
... mit álmodok akkor?
Álmodok dicső és hitvány urat,
szép jövőt és büszke múltat.
Álmodok nyugodt éjszakát, boldog nappalt
és esküket, amelyek megfakultak.
Megálmodok elesett bevehetetlen
büszke várakat.
Megálmodok komoly felnőtté silányodó
tervekkel teli srácokat.

Ha azt látom, Hazám...
… mit látok akkor?
Látom a mesék hőseit
Csillagszeműt és Fehérlófiát.
Látom a csillagösvényen érkező
Csabát, Attila fiát.
Meglátom mennyi nyomort és szenvedést
viselt el népem.
Meglátom mennyi náció alkotja
összeolvadva lázadó vérem.

Ha azt vallom, Hazám...
... mit vallok akkor?
Vallom az édes gyermekkort,
eperízű fákat, hatalmas teleket.
Vallom az angyali lányokat,
édes csókokat, szép szerelmeket.
Megvallom minden jó tettemet
és jutalmam elől elfutok.
Megvallom minden vétlen vétkemet
és a büntetést elfogadom.

Ha azt hiszem, Hazám...
... mit hiszek akkor?
Hiszem a lehullott gyümölcsöt,
az érett gabonát.
Hiszem a paraszt könnyét,
a munkás bánatát.
Elhiszem a sírokon égő gyertyák
emléket őrző lángjait.
Elhiszem a gyermekek jövőt-ígérő
gondtalan kacajait.

Ha azt érzem, Hazám...
... mit érzek én akkor?
Érzem, hogy élek,
érzem, hogy ember vagyok!
Megérzem, hogy ide,
hozzátok tartozom!

 

 

 

 

 

 

 Zilahy Lajos (Nagyszalonta, 1891. március 27. – Újvidék, 1974. december 1.) magyar író, publicista, az MTA tagja.

 

Apja közjegyző volt, anyja pedig egy dunántúli földbirtokos családból származott. Jogi doktorátust szerzett a budapesti egyetemen. Tanulmányai mellett egy ügyvédnél segédkezett Nagyszalontán. 1914-ben kitört az első világháború. Ekkor bevonult katonának, azonban Lembergnél súlyosan megsebesült. Emiatt 1916-ban leszerelték. Ezt követően újságíróként dolgozott a Magyar Figyelőnél és a Déli Hírlapnál. 1916-ban Versek címen megjelenik az első önálló kötete. A Tanácsköztársaság kitörésekor Bécsbe költözött és 1919 végéig ott is maradt. Ez idő alatt egy ellenforradalmi lap kiadásán fáradozott. Miután visszatért Magyarországra, színműveit Az ökör és más komédiák címmel adatja ki 1920-ban Budapesten. 1922-ben megjelent első regénye Halálos tavasz címen, amely hatalmas sikert aratott. Ezt követően több színművel jelentkezett. 1923-ban a Nemzeti Színházban bemutatatásra került A hazajáró lélek című darabja. 1924-ben pedig a Süt a nap című műve kerül a Nemzeti Színház műsorára. Ez utóbbival elnyerte az MTA Vojnits-díját. 1925-ben Kisfaludy Társaság tagja lett. 1927-től több újság (Budapesti Hírlap, Est-lapok, Magyarország) szerkesztőségénél is dolgozott. 1930-től újabb kitüntetés következik, a Corvin-koszorú. Felesége Bárczy Piroska lett. Az 1930-as években számos művét megfilmesítették. Zilahy ekkoriban Pegazus néven saját filmvállalatot alapított. A Horthy-rendszer politikáját támogatta, bár az ez ellen lázadó írókkal és értelmiségiekkel is kapcsolatban állt. 1935. áprilisában találkozót szervezett, amelyen megpróbálta közelíteni a népi írókat Gömbös Gyula irányvonalához. Május elején ennek érdekében létrehozták az Új Szellemi Front nevű tömörülést, azonban ez a törekvés a kezdeményezés szintjén maradt. A második világháború kitörése után szembefordult a fennálló rendszerrel. 1940–től 1944-ig szerkesztő a Híd című hetilapnál. Ebben az időben alapítványt hozott tehetséges fiatalok számára. Az 1944-es német megszálláskor a Fatornyok című darabját betiltották, mivel az erősen náciellenes volt. 1945-től közéleti aktívitása megnőtt. A Magyar–Szovjet Művelődés Társaság első elnöke, illetve az Irodalom és Tudomány cimű folyóirat főszerkesztője lett. 1947-ben az Egyesült Államokba emigrált. Művei tiszteletdíjából élt, és a jobboldali emigráns szervezetekkel nem akart kapcsolatot tartani. 1950-ben Újvidéken, a hajdani Jugoszláviában házat vásárolt, ahová gyakran ellátogatott. 1973-ban Budapesten járt, Majd nyolcvanéves korában elhatározza, hogy hazaköltözik, és itthon már örömmel várják. Hazakészülődés közben érte a halál.Végrendeletének megfelelően Budapesten temették el.

 

 

Zilahy Lajos, a két világháború közötti időszak egyik legnépszerűbb regényírója és színpadi szerzője 1947-ben emigrált. A regényeiből készült filmeket – Halálos tavasz, Két fogoly, Valamit visz a víz – ma is sokan és szívesen nézik. Zilahyt publicistaként, szerkesztőként is számon tartották. Lapjait – a Magyarországot, a Hídat – főként a középosztály olvasta. Közéleti elkötelezettségű ember volt. Politikai helye valahol a mérsékelt ellenzékiség és a kritikus kormánypártiság között jelölhető ki.

 

1967-ben a jugoszláviai Bledben tartott nemzetközi PEN Club Találkozó napjaiban a hetvenhat évesen is fiatalos, szellemes és igézően kedves Zilahy Lajos magyar írókkal elüldögélve egy tóparti kávéházteraszon, azt mondta: ,,Amerikában engem kommunistának mondanak, ti otthon reakciósnak neveztek - hát nem tudom, melyik a nagyobb marhaság." Azt hiszem, ennél pontosabban a legárnyaltabb irodalomtörténeti esszé vagy akár tüzetes elemzés sem jellemezhetné ezt az ellentmondásokkal teljes, műveiben is rendkívül egyenetlen, de egyáltalában nem jelentéktelen írót, aki véleményem szerint korántsem olyan nagy művész, mint amilyennek rajongói hiszik, s korántsem olyan lebecsülendő, mint ahogyan a közkeletű kritika és irodalomtörténet jellemezte az utóbbit évtizedekben haláláig. Most már nem él, most már irodalomtörténeti alak: megpróbálhatjuk tehát megfogalmazni a többé-kevésbé érvényesnek látszó igazságot, és kijelölni helyét századunk magyar irodalmában.

Zilahy nem a nagy társadalmi összefüggések és nem a mélyenszántó lélekelemzések írója, de a társadalmi és a lélektani részletek igen jó megfigyelője. Módszerében pedig mesterien vegyíti a romantikát, realizmust, impresszionizmust, olykor a mértéktartó naturalizmust is. Leírásai, alakjai igen szemléletesek, cselekménymozgatása lebilincselő

 

 

Művei:

 

Versek (1916);

Az ökör és más komédiák (1920);

Halálos tavasz (1922);

Szépapám szerelme (1922);

A jégcsap (1923);

Hazajáró lélek (1923);

Az ezüstszárnyú szélmalom (1924);

Süt a nap (1924);

Csillagok (1925);

Zenebohócok (1925);

Két fogoly (1926);

A fehér szarvas (1929);

Versek (1929);

Leona (1930?);

Úrilány (1932?);

A lélek kialszik (1932);

A tésasszony (1932);

Tűzmadár (1932);

Fehér hajó (1932?);

A tizenkettedik óra (1933);

Az utolsó szerep (1935);

A fegyverek visszanéznek (1936);

Szűz és gödölye (1937);

Gyümölcs a fán (1938);

Kisebb elbeszélések (1939);

A földönfutó város (1939);

Csöndes élet (1941);

Szépanyám (1943);

Fatornyok (1943);

Ararát (1947);

A Dukay család (1967–68).

 

 

 

 

  

 

 

 

1919. március 26-án született 1919. március 26-án született
Zsoldos Imre trombitaművész és zenekarvezető.

Pályafutását az ötvenes években hangszeres előadóként kezdte, olyan népszerű szórakozóhelyeken, mint a Moulin Rouge, vagy a Palais De Dance. 1948-ban került a Magyar Rádióba, ahol a Magyar Rádió Tánczenekarának tagja lett, majd később megalapította a Stúdió 11 zenekart. Felesége, Sárosi Katalin énekesnő volt
A 70-es évek végétől mint trombita, ének, hegedű, piccoló, éneklőfűrész előadóművész, szólista aratta sikereit. Vendégszerepelt Kubában, Svájcban, az NSZK-ban, az USA-ban, Ausztráliában, Brazíliában. Két önálló szólista nagylemeze, zenekarral kb. húsz kislemeze jelent meg.

1985-ben hunyt el autószerencsétlenség következtében

 

 

 

 

 

 

  

 

Márai Sándor: Az emberi érzékenységről

Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké ellenségeddé változtat egy embert. S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat, szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is. Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha.

  

 

 

Egy idősödő asszony imája

 

 

Uram, jobban tudod, mint én magam, hogy öregszem, és hogy egy nap tényleg öreg leszek. Őrizz meg attól, hogy bőbeszédű legyek, különösen is attól a szörnyű szokástól, hogy azt gondoljam, mindig mindenhez hozzá kell szólnom.

 

Ments fel az alól, hogy én akarjam mindenki ügyét eligazítani. Tegyél meggondolttá, de ne mélabússá; segítőkésszé, de ne parancsolgatóvá. Mérhetetlen bölcsességem miatt úgy látszik, kár, hogy nem használhatom azt egészen, de Te tudod, Uram, hogy a legvégén szükségem lesz néhány barátra. Őrizd meg elmémet attól, hogy vég nélküli részletek hajtogatásában vesszen el - adjál nekem szárnyakat, hogy a lényegre térjek.

 

Annyi kegyelmet kérek, ami elég ahhoz, hogy meghallgassam mások bajának történetét. Az én ajkaimat azonban pecsételd le, ne hangoztassák az én kínomat és bajomat - növekszenek ők, és egyre szívesebben ismételgetem őket, ahogy múlnak az évek. Segíts, hogy türelemmel viseljem őket.

 

Nem merek kérni javuló emlékezetet, csak növekvő alázatot és csökkenő magabiztosságot, amikor az én emlékezetem eltérni látszik mások emlékezetétől. Tanítsd meg nekem azt a nagyszerű leckét, hogy alkalmanként lehetséges az is, hogy én talán tévedek.

 

Tarts meg engem az elfogadható kedvesség keretei között. Nem akarok olyan lenni, mint a szentek, de egy besavanyodott öregember az ördögi rosszakarat koronája .

 

Add meg nekem a képességet, hogy a váratlan helyzetekben is meglássam a jót és az adottságot azokban is, akikről nem gondoltam volna. És add meg, Uram azt a kegyelmet, hogy ezt el is mondjam.

 

 

 

Ismeretlen szerző
(Általában egy 17. századi apácának tulajdonítják, valójában ismeretlen eredetű ez az imádság - azonban lelkivilága nagyon is ismerős!)

 

Nagypénteken a keresztények arra az áldozatra emlékeznek, ami által hitük szerint a Megváltás valósággá lett: Jézus Krisztus az emberek iránt való személyes szeretetből az életét adta, hogy reményt adjon az örök életre.

 

 Az első keresztények Jézus halála és sírban pihenése napját (Nagypéntek és Nagyszombat) liturgia nélküli ünnepként tartották, egész napos szigorú böjtölésben, Jézus szavainak szellemében. Nagypéntek két szempontból is szigorú böjti nap: egyrészt az emberiség bűnei tették szükségessé, hogy Isten a végsőkig adja magát az ember életéért, hogy hitetlensége legmélyén a szenvedésből és a halálból is részt vállaljon. Másrészt Nagypénteken Jézus félelmetesen egyedül maradt. Tanítványai gyáván elhagyták, és ez a mai keresztényeket személyes bűneikre emlékezteti: arra, hogy ezerféle módon ma is megtagadjuk az értünk meghalt, bennünket megváltó Krisztus iránti hűséget

Nagypéntek a nép körében általános tisztálkodási nap is: meszelnek, takarítanak, nagymosást tartanak, sok helyen e napon nem gyújtanak tüzet.

 

Nagyszombaton azonban csönd van. A népi hagyomány a magyarországi templomokban Szent Sírokat állít föl, hogy ott a hívek Jézus életáldozatáról elmélkedjenek. Nagyszombat a Húsvétvasárnap hajnalába torkollik, amikor a keresztény közösségre, és a közösség szándéka szerint az egész világra kiárad a Föltámadás ujjongó öröme. A népi hagyományban ezt a kiáradást fejezi ki a föltámadási körmenet.

 

 Nagypéntek tiszteletére egy mesét hoztam Nektek.

 

 

A három fa legendája

(Norvég mese)

 

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.

Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. ,,Szeretnék kincsesláda lenni!'' kiáltott fel. ,,Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!''

A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. ,,Jó volna büszke hajónak lenni'' - sóhajtotta - ,,átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!''

A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. ,,Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről'' - mondta. ,,Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!''

Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.

Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.'' És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda'' - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd.''

A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.'' És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. ,,Végre átszelem a tengert!'' - gondolta. ,,Büszke hajó leszek, királyoknak való!''

A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. ,,Nekem bármelyik fa megteszi'' - mormogta.

 Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.

 A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

 A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. ,,Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.''

 Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival. Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Egy csecsemő született ezen az éjjelen - nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára, Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!'' - sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott.. A csillag rásütött a fényes és erős fára. ,,Ez a jászol a legjobb hely neki'' - mondta a asszony. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét." És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.

 Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: ,,Csend!'' - és a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének fiát vihettem."

 Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle. "Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére." - gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Megborzongott, amikor ott a dombtetőn néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki.: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.

Ez tette gyönyörűvé az első fát.

Ettől lett erős a második.

És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Fordította: Szabó Ági

 

 

 

 

 

 

 

 Kossuth Lajos (Monok, 1802. szept. 19. – Turin, 1894. márc. 20.): államférfi, a nemzeti függetlenségért, a feudális kiváltságok felszámolásáért s a polgári szabadságjogok biztosításáért vívott 19. sz-i küzdelem legnagyobb alakja.

 

Máig egyike azoknak, akik a magyar nép emlékezetében leginkább megtestesítik az 1848–1849. évi forradalmat és szabadságharcot, Széchenyivel és Petőfivel együtt.

Birtoktalan, evangélikus köznemesi családból származott. Tanulmányait Sátoraljaújhelyen, Eperjesen és a sárospataki főiskolán végezte, és 1823-ban ügyvédi vizsgát tett Pesten. 1824–32 között ügyvédi gyakorlatot folytatott szülőföldjén, Zemplén vm.-ben. 1832 végén került a pozsonyi ogy.-re mint távollevő főrendek képviselője. Itt szerk. az Országgyűlési Tudósításokat (1832–36), amelyben a reformellenzéknek a társadalmi haladásért és a nemzeti érdekek védelmében vívott harcát népszerűsítette. Az ogy. berekesztése után hasonló szellemben szerk. a Törvényhatósági Tudósításokat (1836–37). Lapját hamarosan betiltották, őt magát 1837-ben letartóztatták és 4 évi fogságra ítélték. 1840. máj.-ban szabadult, és 1841. jan.-ban megindította a Pesti Hírlapot. Ennek szerkesztőjeként vezércikkeiben fellépett a feudális kiváltságok ellen, a polgári szabadságjogok és az ország alkotmányos függetlenségének követelésével. Nem vette azonban figyelembe a nemzetiségek követeléseit; e kérdésben összeütközésbe is került a nálánál türelmesebb nemzetiségi politikát hirdető Széchenyivel. Legfőbb eszköznek céljai elérésére a nemesek és a nép “érdekegyesítését”, politikai összefogását tekintette, a nemesség vezetése alatt.

 

 

 

 

Lapjának rendkívüli hatása a konzervatívok, sőt a reformellenzéktől már korábban elszakadt Széchenyi támadását is kiváltotta (Kelet Népe, 1841), amelyre Kossuth Feleletében (1841), majd hírlapi vitacikkekben adta meg a választ. 1844 derekán a kormányzat eltávolította a Pesti Hírlaptól. Ekkor a kezdeményezésére alakult Védegylet folyóiratába, a Hetilapba írta cikkeit. A gazdasági önállóság előmozdítására megszervezte az első hazai Iparműkiállítást (1842), kezdeményezője lett a Magyar Kereskedelmi Társaság, majd a Gyáralapító Társaság megalakításának és a vámkedvezménnyel Mo.-ra zúdított osztrák iparcikkek ellen bojkottot hirdető Védegyletnek (1844). Az Ellenzéki Párt hivatalos programjául fogadta el az általa szerk. Ellenzéki Nyilatkozatot (1847). Az 1847 őszén megnyíló ogy.-re Pest vm. követévé választorta, és az ogy.-en az ellenzék vezéreként lépett fel. Az 1848. febr.-i francia forradalom hírére márc. 3-án az ellenzék programjának sürgős törvénybe iktatását követelte. Döntő szerepe volt abban, hogy az ogy. megszavazta a forradalmi átalakulás eredményeit rögzítő törvényeket és a forradalom erőire támaszkodva kikényszerítette Bécs hozzájárulását. A Batthyány-kormányban pénzügyminiszter lett.

 

 

 

 

 

1848 tavaszán és nyarán a forradalom továbbfejlesztésének elkerülésére törekvő kormány álláspontját képviselte ugyan, de mind szorosabb kapcsolatba lépett a forradalmi tömegek követeléseinek leginkább hangot adó radikálisokkal. Júl. 11-i beszédével elérte a haza védelmére szükségesnek tartott 200 ezer újonc és 42 millió Ft megajánlását. Szept. 6-án elrendelte az első m. bankjegyek kibocsátását a nemzet védelmi szükségleteinek fedezésére. Szept. 15-én javaslatára választotta meg az ogy. a védelem megszervezésére az Országos Honvédelmi Bizottmányt. Szept. végén nagy sikerű toborzó körúton szólította fel az Alföld népét a haza és a jobbágy felszabadító forradalom védelmére. A Batthyány-kormány lemondásával a végrehajtó hatalom gyakorlása a Honvédelmi Bizottmányra szállt, amely Kossuthot választotta elnökévé. A szabadságharc további menetében óriási feladatokat oldott meg mind a hadsereg megszervezése, mind a nemzeti ellenállás és forradalmi helytállás gazdasági, társadalmi és politikai feltételeinek megteremtésében. Marx megállapítása szerint Danton és Carnot volt egy személyben. Döntő része volt abban, hogy az arisztokraták árulása és az 1848 végén, ill. 1849 elején a liberális nemesség soraiban is elharapódzó megalkuvás, amelyet a Békepárt képviselt, nem tudott úrrá lenni a forradalmi erőkön. Kezdeményezésére mondta ki Debrecenben az ogy. 1849. ápr. 14-én a Függetlenségi Nyilatkozatban a Habsburg-ház trónfosztását. Kossuthot ugyanakkor ideiglenes államfővé, kormányzó-elnökké választották. A szabadságharc végső szakaszában felismerte, hogy új intézkedések lennének szükségesek a mo.-i nem magyar népek nemzeti jogainak biztosítására. Végül is nem tudott úrrá lenni az ingadozáson, amely a cári beavatkozás és a hadi helyzet romlása után a vezető réteget mindjobban hatalmába kerítette, és nem lépett fel kellő eréllyel Görgey magatartása ellen. 1849. aug. 11-én kénytelen volt átadni a hatalmat Görgeynek, aki röviddel ezután letette a fegyvert. ~ több ezer társával török földre menekült. Néhány hónapot a mai Bulgária területén (Viddinben és Sumlában) töltött, majd szűkebb környezetével együtt a kisázsiai Kiutahiába internálták. Itt készítette el a Mo. belső berendezkedésének átszervezésére, a nemzetiségek önkormányzatának messzemenő biztosítására irányuló kiutahiai alkotmánytervet (1851).

 

 

 

 

 

1851-ben Angliába utazott, ahol a tömegek nagy ünneplésben részesítették, akárcsak 1851–52-i amerikai útján is. 1852 nyarán visszatért Angliába és családostul Londonban telepedett le. Kapcsolatot tartott fenn a francia, olasz, orosz, német és lengyel – jobbára kispolgári emigráns körökkel, mindenekelőtt Mazzinival, akinek Kossuthra gyakorolt hatása megmutatkozott az 50-es évek eleji, kellően meg nem alapozott felkelési kísérletek szervezésében. Marx és Engels bírálták ezeket a kísérleteket, amelyek szervezésében ~ nem vette tekintetbe, hogy a forradalmi helyzet megszűnt. A következő években ~ arra számított, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktus teszi lehetővé Mo. felszabadítását; ezért összeköttetésbe lépett III. Napóleonnal, Kossuthnak ezt a politikáját – a reakcióval való összefogást a m. nép felszabadítása érdekében Marx és Engels helytelennek tartotta. Mikor az 1859-i osztrák-olasz-francia háború előkészítése idején III. Napóleon és Cavour kilátásba helyezték Mo. felszabadításának elősegítését, ~ Teleki Lászlóval és Klapka Györggyel megalapította a Magyar Nemzeti Igazgatóságot és megindította a Magyar Légió szervezését. Miután III. Napóleon váratlanul békét kötött Ausztriával, Kossuth mind egyértelműbben a függetlenségükért küzdő elnyomott népek mozgalmával kívánta összekapcsolni Mo. felszabadítását.

 

 

 

A hazai és szomszédos testvérnépekkel való összefogás gondolatát sok utópisztikus elemet is tartalmazó tervekben, a jövőre nézve a már felszabadult népek majdani Duna-konföderációjára vonatkozó, szintén utópisztikus tervében (1862. máj.) fejtette ki. Olaszo.-ból – ahová 1861-ben átköltözött – küldött üzeneteiben, leveleiben, a Deákhoz intézett híres nyílt levelében (Cassandra-levél, 1867) óvta a nemzetet attól, hogy osztozzék a Habsburg-hatalommal az elnyomott népek feletti uralom felelősségében. Kossuth a párt képviselőihez intézett számos levélben intett a nemzeti érdekek következetesebb védelmére, a demokratikus törekvések támogatására (választójog kiterjesztése, főrendiház eltörlése, virilizmus megszüntetése, az állam és egyház szétválasztása stb.); társadalmi programjában azonban nem lépett tovább, mindvégig megmaradt polgári demokratikus álláspontjának határai között. – 1865 után – néhány éves megszakítással – Turinban (Torino) élt. Irataim az emigrációból címmel közrebocsátott három kötete az emigráció 1859–62 közötti tevékenységéről számolt be. 1889-ben a m. kormány által életbe léptetett intézkedés folytán elvesztette m. állampolgárságát, ami a nép széles körében felháborodást váltott ki; a városok és községek hosszú sora díszpolgárrá választotta.

1894 márciusában hosszabb betegeskedés után Kossuthot ledönti a lábáról az influenza, végleg ágynak esik. 1894. március 20-án, este tizenegy óra előtt öt perccel meghal.

Budapesti temetésén hatalmas részvét nyilatkozott meg.

 

 

 

 

Ady Endre
Kossuth halálának évfordulóján

Virág borít ma csöndes sírhelyet,
Körötte áll nagy gyászoló sereg.
Élővirágok tarka kelyhein
Mennyi tündöklő, drága gyöngy ragyog! -
Ne szívd magadhoz őket, napsugár:
Egy nemzet hulló könnyei azok!

A gondolat, mely messze elbolyong,
Az érzés mind, mi szivünkben zsibong,
Megtér, megáll a néma sír körül.
E néma sír sok álmot visszahoz,
Mert benne a mi vérző, hű szivünk:
Kossuth Lajos nagy szíve porladoz.

Kossuth Lajos... mennyit jelent e név!
Szeretetet, bízó, honfi reményt,
Szabadságot, mely világot megvált,
Bosszút, melynek órája ütni fog!...
Kijelentés, ezerszer szent e név,
Egy nép szivében élő nagy titok!...

Mely ég küldött, Te szent Apostolunk,
Midőn meghalni készült szép honunk?
Elállott már e nemzet szívverése,
Az égtől várt csak megváltó csodát:
S Te megjelentél, testté lett vágyunk;
Kivívtad a nép igazát, jogát!

Te izentél - így mondta azt a dal.
És követett reménnyel a magyar!
Te fényesebbé tetted hírnevét,
Mint a küzdelmes, zordon századok;
Te szabadságot adtál hazádnak!
... És az neked csak egy sírt adhatott...

Nem! Néked adta reményét, hitét,
Te érted égő, szerető szivét!
Téged minden magyar szivébe zárt,
A síri hant csak tested fedte el:
Téged szívünknek vágya teremtett,
Szívünkben van Néked szentelve hely!

A nap heve nem vész el. Hiába
A langy eső sem ömlik a tájra:
Ha lesz oly kor, hogy a népek előtt
A nemzet és haza összeomolt
S nem lesz hon, csak világ, - a magyarnak
Lesz hazája, mert Kossuthja volt!...

Nyugodj békén, hazánk Apostola!
Nem fog feledni hű néped soha!
A szeretet örök cél és erő,
El nem veszti sem a jövő, se' mult, -
Ki szeretett úgy, mint Te szerettél,
Akkor is él, ha már a sírba hullt!...

...S ha mégis lenne kor vagy nemzedék,
Mely elfeledné a Kossuth nevét -
Ne éljen akkor igaz hazafi,
Vagy hogyha él, tagadja meg hitét
S átkozza meg - bár szíve szakad meg -
Szentségtörő, hálátlan nemzetét!...