A szívem csücskei

 

 

 Hogyan rontsd el gyermeked jövőjét?

Elgondolkodtató olvasmány.

Link

 

 

 

 Tiszta szívvel

 

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta.

Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ifjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.

Egyszer csak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:

- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...

Az össze gyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ifjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszottak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótolták, csak a fájó seb látszott.

- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.

A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:

- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.
- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.

Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet milliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.

Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyílt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis. azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.

Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyező arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéből és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta, és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.

A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt, mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.

Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség.

 

 

 "Ki ne csodálhatná minden dolgok alkotómesterét, akiben nyugszik a legfőbb boldogság és minden jó" – (Kopernikusz)

 

A napközéppontú (heliocentrikus) világkép kidolgozója, Nikolaus Kopernikusz a lengyelországi Toruńban született. Hírnevét annak köszönheti, hogy megalkotta az égitestek kopernikuszi rendszerét. Kimondta, hogy a Föld a saját tengelye körül forog, a mozdulatlan Nap körül pedig éves mozgást végez ezt nevezzük heliocentrikus világképnek Munkájának hatását nehéz lenne túlbecsülni, hiszen először emelte ki a Földet a világmindenség középpontjából, és helyezte el azt a valóságnak megfelelően

 

1473. február 19-én született a lengyelországi Torun városában. Családja rézkereskedéssel foglalkozott, neve is erre utal, mivel a Koper a latin cuprum (réz) szóból származik, a nik pedig lengyelül foglalkozást jelentő képző. 10 éves korától — édesapja halálát követően — nagybátyja gondoskodik róla. Lucas Watzelrode fromborgi kanonok unokaöccsét a humanista reneszánsz szellemének megfelelően sokoldalú műveltséghez juttatja, így támogatása lehetővé teszi, hogy pártfogoltja 33 éves koráig folytassa tanulmányait.

 

A csillagászattal először a krakkói Jagelló Egyetemen találkozik, ezután itáliai egyetemeken tanul jogot, orvostudományt és egyházjogot. A bolognai egyetemen csillagászati észleléseket is végez Domenico Maria di Novaraval, aki szintén felismeri a földközéppontú (geocentrikus) világrendszer tarthatatlanságát. Ekkor kezdi el foglalkoztatni a világrendszerek kérdésköre, de igazi reneszánsz ember révén sok más is leköti figyelmét. Hazatérte után nagybátyjának háziorvosa, de szegényeket is gyógyít. Arcképfestő, költő, görögből és latinból fordít, sőt egy értekezést is ír a pénzverés fortélyairól.
Kopernikusz, a csillagász a fromborki székesegyház egyik négyszögletes tornyában berendezett otthonában már csak a heliocentrikus rendszer foglalkoztatja Több mint húsz év hosszú munkájával dolgozza ki részletekbe menően a heliocentrikus világképet. Ebben segítségére van saját, korábbi gondolatainak kéziratos formában terjedő rövid esszenciája. Ez a "Nicolai Copernici de hypothesibus motuum coelestium a se constitutis Commentariolus" (Nicolaus Copernicus Kis Kommentárja az égi mozgásokra vonatkozó, saját maga által kidolgozott hipotézisekről) hangzatos címet viseli. Sokáig ismeretlen volt, csak 1878-ban került elő. Ebben mindössze 12 oldal terjedelemben foglalja össze először hét alaptételét.

 

Elismerést szerez vele, amit jól mutat, hogy a X. Leo pápa meghívja a naptárreform előkészítéséhez. Kopernikusz elutasítja, mert szerinte még nem ismert eléggé a Nap és a Hold mozgása, a tervezett reformból nem is lesz semmi. Érdekes módon mégsem váltott ki elképzelése olyan heves ellenérzéseket az egyházi körökben, mint Galilei és Giordano Bruno. Igaz utóbbiak széles körben terjesztették tanaikat, míg Kopernikusz inkább csak tudományos körökben.

 

Kopernikuszon kívül mások is eljátszottak hasonló gondolatokkal. Ám vitathatatlanul ő volt az első, aki a heliocentrikus elméletet jóslatait összhangba tudta hozni a megfigyelési adatokkal. Munkájával mégis forradalmi változásokat indított el a világról alkotott ismereteink terén.

 

 

Gondolatai Európa-szerte élénk visszhangot váltottak ki. Kopernikusz nekilátott, hogy téziseire alapozva részletesen kidolgozza az egyes égitestek mozgásait. Bár az alapfeltevések tökéletesek voltak, Kopernikusz világképe majdnem olyan bonyolultra sikeredett, mint Ptolemaioszé. Kopernikusz is kénytelen volt epiciklusokat alkalmazni, 34 kör segítségével magyarázva az égitestek által befutott pályákat. Miért nem lett egyszerűbb a világ az ő elképzeléseivel, holott a valós állapotokra épített? A válasz egyértelműen az, hogy Kopernikusz nem bírt elszakadni a körpálya dogmájától, ő is csak e tökéletes formában mert gondolkodni. Holott az égitestek ellipszispályákon mozognak. Kopernikuszt élete végéig bántotta, hogy modellje nem ad világosabb, egyszerűbb megoldásokat az égbolt jelenségeire. Ezért halogatta főművének kiadását, amely végül 1543. május 24-én, halálának napján, frissen nyomtatva került a kezébe. Kopernikusz ekkor már nem volt teljesen eszméleténél, így nem tudhatta meg, hogy a könyv elejére az egyház rövid bevezetőt íratott úgy, mintha az ő tollából származna. Ebben az olvasható, hogy az egész írást csak fikciónak kell tekinteni, a valóságban nem ez a helyzet. A mű eredeti címe De Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásáról). Kopernikusz III. Pál pápához szóló rövid ajánlással kezdi, kifejtve, hogy joga van feltételezni a Föld mozgását, s ha lesznek olyanok, akik a Bibliára hivatkozva megtámadják, azokat megveti.

1543. május 24-én halt meg Fromborkban.

 

 

1. Az égitesteknek és az égi szféráknak nincs közös középpontjuk
2. A Föld középpontja nem középpontja a Világmindenségnek hanem csak a nehézkedésnek és a Hold mozgásának
3. Minden körmozgás a Nap körül történik, mintha ez lenne a Világmindenség középpontja, ezért is a Világmindenség középpontja a Nap közelében van
4. A Nap — Föld távolságnak az aránya a csillagos égbolt távolságához képest kisebb mint a földgömb rádiuszának aránya a Nap távolságához, úgyhogy a csillagos égbolthoz képest elhanyagolható
5. Mindaz, amit az állócsillagok égboltján mint mozgást észlelünk, nem olyannak mutatkozik, mint amilyen ténylegesen, hanem olyan, mint amilyennek a Földről látszik. A Föld tehát a rajta levő tárgyakkal együtt naponta megfordul változatlan pólusa körül. Ezzel szemben az állócsillagok szférája, mint a legkülső égbolt, mozdulatlan
6. Mindaz, amit a Nap mozgásában megfigyelhetünk, nem önmagától áll elő, hanem a Föld mozgása révén, mely mozgás éppúgy a Nap körül történik, mint a többi bolygó mozgása. Még más mozgásokat is végez ezeken kívül a Föld
7. Ami pedig a bolygók mozgásánál mint direkt és retrográd mozgás látszik, nem önmagától van így, hanem csak a Földről nézve. Csak a Föld mozgása révén magyarázható az égbolt oly sokféle jelensége

 

 

 

A látszólagos hurokszerű bolygómozgás kopernikuszi magyarázata: ahogy a belül keringő Föld lekörözi a kívül lassabban haladó bolygót, az látszólag egy hurkot ír le a csillagok háttere előtt

 

 

 

 

 A Zsuzsanna héber eredetű bibliai név. Jelentése: liliom. Magyarországon a 17. századtól kezdve egészen az 1980-as évekig az egyik leggyakoribb női név volt.

 

Az Ószövetségben olvashatjuk Zsuzsanna történetét, akit fürdőzés közben meglesett két vénember, akik bírák voltak. Mindkettő vágyakozni kezdett a szép fiatalasszony iránt. Amikor Zsuzsanna egyedül maradt, a bírák megzsarolták, hogy ha nem lesz az övék, akkor megvádolják, hogy házasságtörésen érték egy ifjúval. Mivel Zsuzsanna nem engedett a zsarolásnak, így is lett, Zsuzsannát hamisan vádolták meg. Az ószövetségi törvények értelmében, mint házasságtörő asszonyt, Zsuzsannát halálra ítélték. Egy ifjú – Dániel – viszont külön-külön hallgatta ki a bírákat. A vének másképp vallottak arról, hogy hol látták együtt Zsuzsannát az ifjúval (a mézgafa illetve a tölgyfa alatt), így fény derült az igazságra . A nép dicsérte az ifjú bölcsességét, és a rágalmazókat kövezte meg. A novellisztikus elbeszélés Dániel könyvének függelékében található.

 

Biblia – Dán 13 – Zsuzsanna története

 

 

Zsuzsanna hálás témája a festészetnek: a fürdőző Zsuzsannát, Zsuzsanna és a vének témáját számos nagy klasszikus festő örökítette meg vásznán.

 

 

Szent Zsuzsanna az 5. században élt, életéről a grúz irodalom legrégibb ránk maradt műve, a “Szent Susanik vértanúsága" tudósít. Zsuzsanna örmény fejedelmi nemzetségből származott. Örményországot 429-ben meghódították a perzsák. A keresztény örmények Zsuzsanna apjának, Szent Vardan Mamikoniannak vezetésével fellázadtak, de 451-ben leverték őket. Ettől kezdve a perzsa elnyomás még erősebb lett, sőt, a Zarathusztra-vallást is rá akarták kényszeríteni az örményekre. Több fejedelem be is hódolt a kényszernek, mert úgy vélték, hogy kíméletet és bizonyos előnyöket biztosíthatnak népük számára.

Ehhez a megalkuvó irányzathoz tartozott Zsuzsanna férje, a grúziai Varsken fejedelem is. Varsken, kijelentette, hogy elfogadja Zarathusztra tanítását, és megígérte, hogy feleségét és gyermekeit is megnyeri a perzsák vallásának. Ez a szándéka azonban meghiúsult hitvese tántoríthatatlan hithűsége miatt.

Apja, Szent Vardan Mamikonian 451-ben életét áldozta keresztény hitéért és Arménia szabadságáért. Róla nevezték el a lányát Vardennek (Rózsának), beceneve azonban Susanik (Kis liliom) vagy Zsuzsanna volt. Varskennel már több év óta házasságban élt; házasságukból három fiú és egy leány származott. Amikor Zsuzsanna értesült férje szégyenletes elbukásáról, elhagyta csurtavi palotáját, és egy kunyhóba húzódott vissza. Három nap múlva hazaérkezett a férje, s elküldte a papokat, hogy Zsuzsannát vigyék vissza a palotába. Az asszony hosszú ellenállás után végül engedett, de nem lakrészébe költözött, hanem a palota egy kamrájába. Két nappal ezután Varsken a testvérével és annak feleségével együtt lakomát tartva ünnepelte meg hazatérését, és Zsuzsannát is odavitette. Amikor ő megtagadta, hogy helyet foglaljon, a sógornőjének pedig szemrehányást tett, amiért a férfiakkal együtt étkezik, Varsken önuralmát elvesztve úgy megütötte a feleségét, hogy az összeesett. Varsken ezután megkötözve visszazáratta feleségét a kamrájába.

A perzsa király ekkor Varskent meglepetésszerűen harcba küldte a hunok ellen. A következő böjti időt Zsuzsanna egy kunyhóban töltötte imádsággal és szigorú böjtöléssel. Húsvét hétfőjén Varsken visszatért a hun csatározásból, és még egyszer megkísérelte, hogy feleségét visszavigye a palotába. Amikor ezt Zsuzsanna állhatatosan megtagadta, háromszáz ostorcsapást méretett rá, és megkötözve a palota egy mély pincéjébe vettette. Nemsokára végleges fogságába vitték. Varsken lovon kísérte a szomorú menetet, elzavarta az együttérző nézőket, és hitvesének szemébe mondta, hogy ezt a fogságát nem hagyja el többé élve. Egy erődítmény föld alatti helyiségében tartották Zsuzsannát megkötözve, szigorú őrizettel. Hat évi raboskodás után halt meg Szent Zsuzsanna.

 

A névanalízis szerint a Zsuzsanna név olyan karakter kialakulását támogatja, aki folyamatosan igényli a változást, szeret utazni, keresi az új lehetőségeket. Ez a folyamatosan aktív egyéniség nem viseli könnyen, ha egy kialakult rendszerbe kell belehelyezkednie, vagy számára unalmas, egyhangú dolgot kell csinálnia. Ezért a feladatok megoldására újfajta, a korábbinál hatékonyabb megoldásokat keres és talál. Ügyesen irányít másokat, de türelmetlen, és ha valami nem megy valakinek, akkor legszívesebben maga végezné el az adott munkát. Tehetséges lehet, mint ügynök vagy eladó, valamint szerencsés lehet a szerencsejátékokban, de jobb, ha óvatos, és nem hisz túlzott önbizalmának.

 

 

A téli, a zimankós időjárás igazi végét a Zsuzsánna napján megszólaló pacsirták jelzik – meg az, hogy a mondás szerint “Zsuzsánna elpisálja a havat”. A néphit szerint, ha ekkor magasan száll a pacsirta, hamarosan megjön a jó idő, és ha reptében még énekel is, akkor már biztosra vehető, hogy itt a szép kikelet, de ha a pacsirtát alacsonyan látták repülni, azt gondolták, tovább tart még a tél.

Petőfi is a tavasz hírnökét látja benne, amikor így ír:

Pacsirtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

 

 

Kedvező jelnek tekintették, ha csorog az eresz, mert jó termést ígért.

Szép idő esetén, e napon már sokfelé elkezdték a tavaszi szántó-vető munkák előkészületeit.

 

 

 

 

 

 

 

Michelangelo Buonarroti (teljes nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni, Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.) az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a művészettörténet legnagyobb alakjainak

 

 

Szülei elszegényedett nemesemberek voltak, apja, Domenico, Michelangelo születésekor Lodovico di Lionardo di Simoni Caprese és Chiusi della Verna podestája volt. Amikor a család Firenzébe költözött, Michelangelo jelentkezett Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe, tanulónak. Ekkor 13 éves volt. Hamarosan átment a Medici-kertben munkálkodó Bertoldo szobrászhoz, aki Lorenzo de Medici antik szoborgyűjteményének őreként dolgozott. Itt a gyűjtemény gazdája felfigyelt a tehetséges fiúra, és magához hívatta az apját, hogy a gyerekért cserébe, állást kínáljon neki. Miután az apát a vámházban alkalmazták, Michelangelo beköltözött a Mediciek palotájába, ahol szinte családtagként bántak vele. Részt vehetett annak az irodalmi és tudományos társaságnak az összejövetelein, amely nagy hírt szerzett a Medici-udvarnak. Ebbe a körbe tartozott Machiavelli is, a köztársaság alkancellárja, a neves vígjátékíró, és több hírneves költő, tudós, filozófus. Itt töltötte Michelangelo ifjúkorát 1492-ig, Lorenzo haláláig.

 

Ezután kezdődött valójában Michelangelo élete a maga viharaival, fájdalmaival. Firenzében Savonarola tüzes szónoklatai felkelést szítottak a Medici család ellen. Végül elűzték a Medicieket, és Savonarola az államot átalakította teokratikus hatalommá. Tartva a felkeléstől, Michelangelo először hazament szülővárosába, ahol anatómiai tanulmányokkal foglakozott, majd Velencébe, utána Bolognába utazott, ahol megfaragta a Szent Domonkos-síremlékegyüttes kiegészítő figuráit. 1496-ban a honvágy visszahozta Firenzébe. Itt készült egyik munkája egy római bíboros birtokába került, aki az Örök Városba hívatta, ahol 1498-1499-ben elkészítette a Pietà márványcsoportját.

 

1501-ben visszatért Firenzébe, ahol a viszonyok alaposan megváltoztak. Savonarolát kivégezték, Firenze élére Soderini, Michelangelo jóakarója került. A művész azonnal egy kiadós munkát kapott: egy elfaragott, félig tönkretett márványtömbből kellett szobrot faragnia. Így született 1501 és 1504 között a Dávid, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása, amelyet a kortársak il Gigante néven becéztek, több mint 4 méteres magassága miatt. A Pietàval és a Dáviddal alkotójuk Itália legnagyobb mestereinek sorába emelkedett.

 

A művészettörténetben páratlan esemény, hogy a művészet legnagyobb alakjai egy időben egy városban éljenek. Firenzében ez mégis bekövetkezett, mert bár a felkelés elsodorta a Mediciek híres tudóskörét, Michelangelo mellett 1500-ban Leonardo da Vinci, 1504-ben pedig Raffaello is letelepedett a városban. A gyanakodó természetű Michelangelo egyiküket sem kedvelte; számára mindketten a nagyvilági, optimista életfelfogás képviselői voltak a siralom völgyében. Ugyan vetélkedésre adott alkalmat a firenzei Signoriának az a határozata, hogy Michelangelo Leonardóval közösen fesse ki a kormánypalota (Palazzo Vecchio) egyik termét, de mindkét mű megsemmisült, még mielőtt a falakra festhették volna, sőt a kartonok is elpusztultak. Leonardo 1506-ban, Raffaello két évvel később hagyta el Firenzét.

 

1505-ben Michelangelo életében óriási változás következett be: II. Gyula pápa Rómába hívta az épp 30 éves művészt. A pápa hamar felismerte, hogy kettejükben sok a közös vonás: a becsvágy, az erő és akarat, a vágy a monumentális nagyságra. II. Gyula óriási méretű síremlékre vágyott, amelyet a Szent Péter-bazilika kupolája alá helyeztek volna, oda, ahol Szent Péter sírja van. Ha elkészült volna, ez lenne a keresztény világ legnagyobb síremléke. Később a pápa elfogadott egy kevésbé nagyravágyó tervet. Michelangelo csalódott volt, de akkor lett igazán dühös, amikor a pápai kamara nem fizette ki a neki járó pénzt. Dühében elhagyta Rómát és firenzei területre ment. A pápának hamarosan sikerült megbékítenie és visszacsalogatnia. Michelangelo elkészítette a pápa életnagyságúnál nagyobb bronzszobrát egy bolognai templom főbejárata fölé, de a művet a bolognaiak hamarosan megsemmisítették.

 

Szinte kárpótlásul a síremlék miatt, a II. Gyula 1508-ban megbízta Michelangelót azzal, hogy IV. Sixtus pápa egykori vatikáni házi kápolnájának falait freskókkal ékítse. Bár Michelangelo erősködött, hogy ő szobrász és nem festő, fiatalkora óta nem festett freskót, a pápát nem lehetett eltéríteni akaratától. Végül megegyeztek: II. Gyula abba, hogy a művész azt fest, amit akar, Michelangelo pedig abba nyugodott bele kissé duzzogva, hogy kifesti a mennyezetet. Mivel a freskófestésben nem volt nagy jártassága, firenzei festőket hívott segítségül. De csakhamar el is küldte őket, mert nem tűrt meg senkit maga mellett munka közben. Így szinte egyedül festette meg négy év alatt a világ legnagyobb mennyezetképét, mely a legnagyobb dicsőséget szerezte neki a kortársak szemében. A hagyomány szerint senkit nem engedett be a kápolnába, amíg a munka tartott, maga a pápa is csak titokban nézhette meg a készülő művet. 1512-ben, Mindenszentek napján leplezték le a freskót, és attól a naptól fogva csodájára járnak az emberek. Michelangelo még egyszer visszatért a Sixtus-kápolnába, hogy 1535 és 1541 között megfesse a csodálatos Utolsó ítéletet, a világ legnagyobb oltárképét, amelyet 1541 karácsonyán lepleztek le.

 

 

Ezek a megbízások mind a tervezett síremléktől vonták el a művészt. Közben a tervekről fokozatosan hol ezt, hol azt a részt faragták le. II. Gyula utódait nem nagyon érdekelte elődjük síremléke, saját, személyes munkák terveit dédelgették. A végrendelet végrehajtói viszont állandóan zaklatták Michelangelót. X. Leó pápasága alatt, 1515-1516 körül befejezte a Mózest. A pápák lassanként rávették a végrendelet végrehajtóit, hogy egy egyszerűbb síremlékkel elégedjenek meg, így sikerült 40 év után 1545-ben felállítani az emlékművet.

 

X. Leó pápa megbízására Michelangelo homlokzatot tervezett a Brunelleschi által épített San Lorenzo-templomhoz, de az építkezés elmaradt. A második Medici pápa, VII. Kelemen őseinek síremlékét ugyan nem sikerült Michelangelónak befejeznie, de hét gyönyörű szobrot faragott hozzá, amelyek talán legtökéletesebb alkotásai. VII. Kelemen Lorenzo de Medici unokaöccse volt, ezért szeretett volna apjának, Giulianónak és nagybátyjának a firenzei San Lorenzo-templomban síremléket készíttetni. Michelangelo ezt a munkát szívesen elvállalta volna, de a pápa két másik Medicinek is készíttetett emlékművet, akiket szintén Lorenzonak és Giulianónak hívtak. Éppen az ő síremlékükön dolgozott, amikor a Mediciek háborúba keveredtek Firenzével, a mester által oly szeretett várossal. Az emlékművön látható a négy napszak allegorikus megtestesítője, a Hajnal, az Alkony, a Nappal és az Éj.

 

Ezek az 1520 és 1534 között készült síremlékek Michelangelo művészetének legjelentősebb művei közé tartoznak. Ezek után egyre nagyobb gyötrelmet okoztak a személyiségétől távol álló feladatok, tehernek számító megbízások, mint az Utolsó ítélet vagy a Szent Péter-templom munkálatai, amellyel 1547-ben bízták meg. Ő lett a bazilika főépítésze, az összes munkálat teljhatalmú irányítója. Nem véletlenül: régebbi firenzei és római templomai, palotái bizonyították rátermettségét.

 

Azt a tényt, hogy Michelangelo rajong a szép, fiatal férfiakért, Rómában nyílt titokként kezelték. Szerelmei főleg a neki modellt álló férfiak közül kerültek ki; volt közöttük előkelő származású ifjú éppúgy, mint férfiprostituált. Michelangelót ezek a kapcsolatok nem egyszer méltatlan helyzetbe hozták: visszaéltek érzelmeivel vagy meglopták. Néhány kutató szerint ezek a szerelmek plátói szinten maradtak, s ennek oka lehetett Michelangelo mély vallásossága, valamint elkötelezettsége a platóni ideák iránt. Annyi bizonyos, hogy magánélete miatt soha nem tört ki körülötte nagyobb botrány.

 

1532-ben megismerkedett élete legnagyobb szerelmével, egy rendkívüli szépségű fiatal római nemessel, Tommaso de Cavalierivel (1516-1574), akihez több mint 300 szonettet és madrigált írt. Bár a korkülönbség 41 év volt, Cavalieri mindvégig hű maradt a művészhez, s kapcsolatukat Michelangelo szűk baráti köre is természetesnek fogadta el.

 

 

Utolsó évei

 

1547-ben súlyos csapásként érintette legkedvesebb barátnőjének, Vittoria Colonnának halála. A hölgy a pescarai őrgróf özvegye volt, híres költőnő, Michelangelo művészetének rajongója, a mester gyöngéd lelkű barátnője, akihez platonikus kapcsolat fűzte. Vittoria ideje legnagyobb részét egy viterbói kolostor magányában töltötte, ahol Michelangelo versekkel és levelekkel árasztotta el. Találkozásaikon inkább eshetett szó vallásról, Isten szeretetéről, mint művészetről, esztétikáról. Michelangelo haláláig hű maradt emlékéhez, tőle merített inspirációt a költészet iránti vonzalmában.

 

Hosszú öregsége idején misztikus láz vett rajta erőt, ami hozzájárult ahhoz, hogy szinte meggyűlölte művészetét. Valószínűleg emiatt az 1533-at, végleges Rómába költözését követő első 17 évben csak egyetlen szobrot alkotott. Mégis 1550 és 1555 között megfaragta saját síremlékére szánt Pietáját, amelyen Arimathiai József alakjában magát mintázta meg. Végül befejezetlenül hagyta, sőt darabokra törte. Helyreállították, és 1722-ben a firenzei dómba került.

 

Michelangelo lassan mindenkijét elvesztette, rokonai, testvérei, hű szolgája, Urbino mind előbb haltak meg, mint ő. Egyedül maradt, de utolsó órájáig erős volt, telve akarattal. Halála előtt egész szombaton és vasárnap dolgozott, nem tudva, milyen nap van. Hétfőn belázasodott, ezért nem lovagolt ki, mint rendesen, hanem visszaült a tűz mellé. Három nap múlva, 1564. február 18-án meghalt. Unokaöccse a következő éjszakák egyikén titokban Firenzébe vitette a holttestet, mert a rómaiak nem akarták elengedni. Ott ünnepélyes temetést rendeztek a San Lorenzóban, majd mauzóleumot emeltek számára a Santa Croce-templomban.

 

 

Művészete

A szobrász

 

Michelangelo mindig is szobrásznak tartotta magát, és vitathatatlan, hogy legnagyobb hatású alkotásait ebben a művészeti ágban hozta létre. Munkamódszere egyedülálló. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz, csak egy egészen kis mintát nagyolt ki viaszból emlékeztetőnek, azután egyenesen a márványból faragta ki a művet, segédminta vagy modell igénybevétele nélkül

 

A festő

Michelangelo nem volt festő, és soha nem is akarta, hogy annak tartsák. Miután Leonardóval közös megbízatása nem jött létre, nem is foglalkozott festészettel egészen addig, míg II. Gyulának eszébe nem jutott: mi lenne, ha kedvenc szobrásza festené ki a Sixtus–kápolnát.

 

 

Az építész

Ha Michelangelo nem tartotta magát festőnek, építésznek talán még kevésbé. Mégis a híres firenzei építészek mind az ő köpenyéből bújtak ki, az ő stílusában dolgoztak.

 

A költő

 

Látszólag nem sokra becsülte verseit, legalább is ez tetszik ki barátainak írt leveleiből. De a fáradhatatlan javítás, csiszolgatás arra vall, hogy inkább csak elégedetlen volt velük, mint annyi mással élete folyamán. Van verse, mely nyolc formában is fennmaradt. Bár a szavak világában nem mozgott olyan biztonsággal, mint más művészetekben, versei nem elhanyagolható részét képezik életművének.

Fiatalabb éveiből nem maradt ránk sok műve, mert 1518-ban hirtelen indulattól vezérelve megsemmisítette őket. Ami az utókorra maradt, az is felbecsülhetetlen ritkaság az irodalom világában: Michelangelo az öregkor költője. Követhetjük életét az időskori szerelmektől a késő öregkori zsoltárokig.

 

 

 

A LEGNAGYOBB MŰVÉSZNEK SINCS OLY ÁLMA

A legnagyobb művésznek sincs oly álma,
amit ne zárna bármely kocka márvány
önnön feleslegébe: míg, kitárván,
a lélek által vont kéz megtalálja.

 

Igy benned, asszony, szép és büszke bálvány,
rejlik szivemnek minden kínja s vágya,
de művészetem gyenge, hogy kivájja
a boldogság szobrát, ahogy kivánnám.

 

Nem szépséged hibás hát, s nem szerelmem
sok bánatomban, nem a sorskeménység
vagy balszerencse, végzet, vagy akármi...

 

Mert halál lakik - és lakik szivedben
irgalom is; de nékem nincs reménység,
mert csak a halált tudom megtalálni.

(Babits Mihály)

 

 

 

AZ ÉN SZEMEIM

Az én szemeim vének és vakok,
a te szemeddel látom csak a fényt meg;
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok.

 

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok,
a te szellemed ragad engem égnek;
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget,
s úgy váltok színt, ahogy te akarod.

 

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már,
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szitja;

 

nem érek többet nélküled a holdnál,
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.

(Rónay György)

 

 

 

ÉVEKKEL RAKVA...

Évekkel rakva, bűnnel teljesen,
rossz szokásokba gyökerezve mélyen,
itt vagyok mindkét halál közelében,
s szívem most is méreggel etetem.

Nincs erőm, hogy szokásom, életem,
vágyam, sorsom önként jobbra cseréljem,
ha égi oltalmad nem lesz vezérem,
s nem lesz zabola tévelygésemen.

Uram, nem elég, hogy hívsz, s hogy sietnék
hozzád, csak mert lelkem - nem mint elébb:
semmiből - újrateremted az égben.

Mielőtt halandó terhem levennéd,
rövidítsd meg utam meredekét,
s tedd tisztává, biztossá visszatértem.

(fordította: Rónay György

 

 

 

Neki tulajdonított gondolatok

 

Művész nem gondolhat ki olyan nagyot, hogy egy márványtömb ne rejtse már magában.

 

Aki mások nyomában jár, sohasem kerülhet elébük; aki maga nem tud jó dolgokat alkotni, a másét sem használhatja jól fel.

 

 

 

 

 

FALUDY GYÖRGY

Michelangelo utolsó imája

Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.

Vésőm alatt porladva hullt a márvány,
s öklömben torzó vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz még vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.

 

 

 

 

 Ásvai Jókai Mór (Komárom, 1825. február 18. – Budapest, 1904. május 5.) regényíró, a “Nagy Magyar Mesemondó”, az MTA tagja.

 

 

1825. február 18-án született Révkomáromban, nemesi, értelmiségi családban.

 

Apja Ásvay Jókay József hites ügyvéd és árvagyám, édesanyja Pulay Mária gyermekeként kisbirtokos nemesi családban született mint Jókay Móricz (az y-t i-re később a polgárosodás jegyében cserélte). Apja elszegényedett nemes volt; miután a földjeit kénytelen volt eladni, ügyvéddé lett. Két idősebb testvére: Károly és Eszter.

 

1831-ben kezdi elemi iskoláit. 1835 őszén Pozsonyba ahová a német nyelv elsajátítása céljából küldték szülei, majd a pápai református kollégiumba került, két tanévre. Zsigmondy Sámuel evangélikus líceumi tanárhoz kerül kosztra-kvártélyra, és a líceumban tanul, itt is, mint általában, kitűnően.

 

1837-ben hazatér Pozsonyból, ezután szülővárosában végzi a gimnáziumi osztályokat, szabad idejében nyelveket tanul tanárától és későbbi sógorától, Vályi Ferenctől. Október végén meghal apja

 

1841-ben Pápára megy filozófiát tanulni a főiskolán, verset, elbeszéléseket ad be a Képzőtársaságnak. Az Istenítélet, első fennmaradt “beszélye”-e ekkor keletkezik, egy másikkal megnyeri a 2. díjat. Megismerkedik iskolatársával, Petrovics (Petőfi) Sándorral.

 

1842-ben két esztendőre jogot tanulni megy Kecskemétre, a levegőváltozás jót tesz gyenge tüdejének

 

Bár Kecskeméten jogi végzettséget, majd Pesten ügyvédi gyakorlatot szerzett, 1844-ben, első regényének, a Hétköznapoknak a sikere után hátat fordított a jogászi pályának és az írásnak szentelte életét. 1846-ban a Tizek Társaságának tagja lesz; kezdetben a társulat saját újságját, a Pesti Füzeteket, majd annak betiltása után a társaság új lapját, az Életképeket szerkeszti.

 

Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban tevékeny részt vállalt: segített a 12 pont megfogalmazásában, nemzetőrnek állt, a Pesti Hírlap és az Esti Lapok hasábjain Habsburg-ellenes írásokat publikált, küldöttségben járt a bécsi felkelőknél és a hivatalos lap társszerkesztőjeként Debrecenbe is elkísérte a menekülő kormányt. 1848-ban ismerte meg Laborfalvi Rózát, akit augusztus 29-én feleségül vett. A házasság komoly felzúdulást váltott ki mind családja, mind barátai körében (ekkor szakítja meg barátságát Petőfivel), mivel az akkor már ismert és sikeres színésznő idősebb volt Jókainál és volt egy házasságon kívüli gyermeke is.A szabadságharc bukása után bujkálnia kellett, ezért

 

Tardonára menekült. Ezt az időszakot meséli el az Egy bujdosó naplója című műve. 1849-ben, részben felesége közbenjárására, aki számára komáromi menlevelet szerzett, kegyelmet kapott és visszatérhetett otthonába.

 

Nagyon sok regényt írt és már az 1850-es években hatalmas népszerűségre tett szert. Az 1850-es évek volt legtermékenyebb időszaka; ezáltal ő lett az első magyar író, aki honoráriumaiból nagypolgári színvonalon élhetett. Sokat utazott, 1853-ban járt először Erdélyben. Feleségét is többször elkísérte fellépéseire, 1857. szeptember 3-án Jókai nyitóbeszédével és Laborfalvi Róza vendégjátékával nyílt meg a Miskolci Nemzeti Színház. Ugyanebben az időszakban derült fény tüdő- és szívbajaira.

 

1858 decemberében a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, 1860-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé választották. 1861-ben Siklósvárosának képviselője lesz; a Teleki-féle Határozati Párt tagja is lesz; annak feloszlása után a Tisza István-féle párt színeiben indul (1875)

 

Közben különböző újságokat indított: 1856-ban a Nagy Tükör, 1858-ban az Üstökös című élclapot, 1863-ban A Hon című folyóiratot alapította meg. A lap egyik vezércikkét a kormányzat sértőnek találta, így Jókait, mint felelős szerkesztőt, sajtóvétségért egy év börtönbüntetésre ítélték. A börtönből egy hónap múlva szabadult. Az 1880-as években visszavonult; sorra lemondott lapjai szerkesztéséről, csak a Hon és az Ellenőr egyesüléséből keletkezett Nemzetnek, majd megszűnése után utódjának, a Magyar Nemzetnek maradt haláláig névleges főszerkesztője. Ez időtájt sokat időzött külföldi gyógyfürdőknél, svábhegyi kertjében, illetve balatonfüredi villájában.

 

1894-ben Jókai Mór ötvenéves írói jubileuma alkalmából hatalmas lelkesedés kíséretében megjelentették műveinek százkötetes díszkiadását és a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem díszdoktorává is avatta.

 

1886. november 20-án meghalt felesége, Laborfalvi Róza. Jókai ettől kezdve fogadott unokája, Jókai Róza (Benke Róza leánya) házában élt, aki Feszty Árpád festőművész felesége volt. Viszonyuk 1899-ben megromlott, mert az idős író szeptember 16-án feleségül vette az akkor 20 esztendős Nagy Bellát. Az eseményt a közvélemény is óriási felháborodással fogadta. A pár nem törődött a támadásokkal, számos külföldi utazáson vettek részt, és Jókai töretlen lendülettel írta regényeit, mint Az én életem regénye, A mi lengyelünk, Ahol a pénz nem isten vagy A börtön virága, bár ezek színvonala már nem érte el a korábbi remekművekét.

 

1904-ben Nizzába utaztak három hónapra, ahonnan már betegen tért haza, majd a tüdőgyulladás április 25-én ágynak döntötte. Tíz nappal később, május 5-én egy fáradt, álmatlan éjszaka után kissé erőre kapott, majd olvasni kezdett, de hamar megunta és letette a könyvet és így szólt: "És most aludni fogok!"

 

1904. május 5-én este kilenc órakor hunyta le örökre a szemét életének 79. évében

 

 

 

Az életmű utolsó évtizedét egyszerre jellemzi a társadalmi siker, az irodalmi életből való kiesettség és az új utak keresése. A hazai irodalomtörténet-írás még nem dolgozta fel kellőképpen a korszak regényeit, ám az bizonyos, hogy az angolszász kritika éppen e korszak művei alapján sorolja be Jókait az erotikus, a tudományos-fantasztikus és bűnügyi irodalom legjelentősebb képviselői közé.

 

Jókai regényei alapvetően a pikareszk regénytípus (köznapi kalandregény, vagy utazó kalandregény – ilyen pl. Voltaire: Candide, Swift: Gulliver stb.) szerkezetét követik. A regények időkezelése többnyire lineáris (általában a zárlatoknál mindig több évet láthatunk egybe sűrítve); emellett többszörös expozíciók és a mellékszálak nagy száma jellemzi a Jókai-féle regénytípust. A hatalmas életművet azonban nem lehet egyetlen stíluskategóriával, a romantikával karakterizálni. Bori Imre kutatásai mutatták ki, hogy művei sokféle szállal kapcsolódnak a romantikát követő új irányzatokhoz is.

 

Jókai a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze, s a sajátos Jókai-stílus rendkívül sokféle stílusrétegből tevődik össze, illetve sokféle közlésmódot, beszédhagyományt ötvöz. Sajátja a jogi végzettséggel is összefüggő, a klasszikus retorika alakzatain formálódott szónokias beszédmód. Különösen leírásaiban a romantika hömpölygően zenei stíluseszménye az uralkodó. Párbeszédei - a közlés funkciójától függően - életteliek. Sokféle szókincsrétegből merít: a latinos alapozottságú hivatalos-jogi nyelv lexikája éppúgy sajátja, mint a tudatosan gyűjtött és használt népnyelvi, tájnyelvi fordulatok, szólások és szólásmondások. Valószínűleg ő az első magyar író, aki a stílusok és stílushatások vegyítését jellemzésre, leírásra és hangulatkeltésre egyaránt használni tudta.

 

 

Jókai tulajdonképpen a magyar Verne, aki szinte pontosan akkor élt, amikor a nagy francia "mesemondó". Ugyanúgy jogi pályára készültek, úgyanúgy hátat fordítottak neki az első sikerek után. Hasonlóképpen lelkesedtek az 1848-as forradalomban, csak az egyikük itt Pesten, a másikuk Párizsban.

 

Mindkettő édesapja ügyvéd volt, akik mindketten megpróbálkoztak a versírással, nem is sikertelenül.

Ő is idősebb nőt vett feleségül, s az ő feleségének is volt lánygyermeke.

 

Mindezek mellett hasonlóképpen érdeklődőtt a tudományok iránt, s műveiben nemegyszer leír földtani, földrajzi, csillagászati, öslénytani vagy botanikai, élettani, geológiai ismereteket. Abban a korban élt, amikor a tudomány és technika egyre gyorsabban és egyre látványosabban fejlődőtt, ami iránt ő sem maradt érzéketlen. Mindezek mellett még nevet is alkotott, a Tímeák neki köszönhetik nevüket.

 

Tudományszeretetéről ő maga így vall: "Az én könyvtáram egyike a (magánkézben lévő) legbecsesebb gyűjteményeknek, amelyben minden nevezetes útleírás, néprajzi, természettudományi mű a legdíszesebb kiadásokban feltalálható." (Önéletírásom)

 

Több regényét színpadra vitték, volt amelyet ő maga dramatizált, s már a némafilm korban filmek készültek regényeiből. A legjobb életrajzát kortársa és pályatársa, Mikszáth Kálmán írta meg 1907-ben Jókai Mór élete és kora címmel.

 

 

Főbb művei

 

Hétköznapok (regény, Pest, 1846)

Vadon virágai (novellák, Pest, 1848)

Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből (novellák, Pest, 1850)

Egy bujdosó naplója (novellák, Pest, 1851)

Erdély aranykora (regény, Pest, 1852)

Török világ Magyarországon (regény, Pest, 1853)

Egy magyar nábob (regény, Pest, 1853–1854)

Janicsárok végnapjai (regény, Pest, 1854)

Kárpáthy Zoltán (regény, Pest, 1854)

A régi jó táblabírák (regény, 1856)

Szegény gazdagok  (regény, Pest, 1860)

A magyar nemzet története (történelemrajz, Pest, 1860)

Az új földesúr (regény, Pest, 1862)

Politikai divatok (regény, Pest, 1862–1864)

Mire megvénülünk (regény-, Pest, 1865)

Szerelem bolondjai (regény, Pest, 1868–1869)

A kőszívű ember fiai (regény, Pest, 1869)

Fekete gyémántok (regény, Pest, 1870)

Eppur si muove. És mégis mozog a föld (regény, Pest, 1872)

Az arany ember (regény, Pest, 1872)

A jövő század regénye (regény, Pest, 1872–1874)

Enyém, tied, övé (regény, Budapest, 1875)

Az élet komédiásai (regény, Budapest, 1876)

Egy az Isten (regény, Budapest, 1877)

Névtelen vár (regény, Budapest, 1877)

Szép Mikhál (regény, 1877)

Rab Ráby (regény, Pozsony, 1879)

Szabadság a hó alatt, vagy a zöld könyv (regény, 1879)

Szeretve mind a vérpadig (regény, Budapest, 1882)

A lőcsei fehér asszony (regény, Budapest, 1885)

A cigánybáró (regény, Budapest, 1885)

Életemből (emlékek, Budapest, 1886)

A három márványfej (regény, 1887)

Jocus és Momus (anekdota-gyűjtemény, 1888)

A lélekidomár (regény, 1888-89)

A tengerszemű hölgy (regény, Budapest, 1890)

Gazdag szegények (regény, Budapest, 1890)

Nincsen ördög (regény, 1891)

Rákóczy fia (regény, 1891)

Sárga rózsa (regény, Budapest, 1893)

Fráter György (regény, Budapest, 1893)

A Kráó (regény, 1895)

Tégy jót! (regény, 1895) Öreg ember nem vén ember (regény, 1900)

A börtön virága (regény, 1904)

A két Trenk ˙(regény, Budapest, 1907?)

 

 

 

 

http://www.irodalmikepek.hu/ad_13.html

A kőszívű ember fiai diafilmen.

 

 

 

 

Jókai gondalatai:

 

 

"A kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozta."

  

"A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de sárba sohasem viszi."

 

"A szenvedések álló csillagok,
Öröm és remények hulló csillagok."

 

"A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtőket."

 

"Esni csak lefelé lehet, felfelé soha."

 

"Nincs olyan helyzet, aminek okos ember hasznát ne tudja venni."

 

"Okos ember előbb tesz, aztán beszél."

 

 

 

 

  

Ragyog és tündöklik Juliannának napjára:
Ragyogjon életed gyönyörű virága,
Sose hervadjon zöld citrusnak ága,
Inkább virágozzon életeknek fája,
Akkor is, ha eljön életed határa,
Végyen fel az Úr maga jobb karjára,
Helyeztessen ottan égi palotára,
A bárány Úr Jézus víg lakodalmára;
Szívesen kívánom.
(Székelyhidi névnapi köszöntő)

 

 

Julianna ókeresztény vértanú neve egyike a legkedveltebbeknek a magyar női nevek között. Ő a névadója a Júlia szép leány balladai alakjának. Ennek ellenére a liturgikus és népi hagyományban szinte nem is találkozunk vele. Ikonográfiai nyomára sem akadtunk. Templom-dedikációja is igen ritka, és ott is nyilván a kegyúr családjának valamelyik nőtagja volt a névadó. Így Ónod (1867).

 

Jámbor kalandregénnyé vált legendáját az Érdy-kódexben olvassuk:

 

 

Szent Julianna

 

Julianna Nicomedia prefektusának, Eulogiusnak volt a jegyese, de nem akart addig egybekelni vőlegényével, míg az el nem fogadja Krisztus hitét. Apja emiatt levetkőztette, súlyosan megverette, és átadta a prefektusnak. Eulogius így szólt a leányhoz: “Kedves Juliannám, miért űztél gúnyt belőlem, hogy így visszautasítasz?” Julianna így válaszolt: “Ha imádod az én Istenemet, engedek neked, egyébként soha nem leszel a férjem.” Mire a prefektus: “Úrnőm, nem tehetem meg, a császár lefejeztetne.” Julianna: “Ha így félsz a halandó császárról, hogyan akarhatod, hogy ne féljem a halhatatlan Császárt? Tégy, amit akarsz, engem ugyan félre nem vezetsz.”

Ekkor a prefektus keményen megvesszőztette, parancsára fél napon át a hajánál fogva lógatták, majd folyékony ólmot öntöttek a fejére. Mivel ez nem ártott neki, vasra verték és börtönbe zárták, ahol angyal képében eljött hozzá az ördög, és ezt mondta: “Julianna, én az Úr angyala vagyok, ő küldött ide, hogy intselek téged, mutass be áldozatot az isteneknek, nehogy még sokáig kínozzanak, és nagyon rossz véget érj.” Julianna sírva imádkozott: “Uram, Istenem, ne hagyj elvesznem! Mutasd meg, ki az, aki ilyen tanácsot ad nekem.” Szózatot hallott ekkor, hogy ragadja meg ezt az “angyalt” és kényszerítse, hogy saját maga vallja be kilétét. Így is tett, s kérdésére az ördög azt felelte, hogy az apja küldte őreá, hogy rászedje. Julianna kérdezte: “Ki a te apád?” – “Belzebub – hangzott a válasz –, aki minden gonoszra elküld minket, és kíméletlenül megkorbácsoltat, valahányszor a keresztények legyőznek. Most már tudom, hogy vesztemre jöttem ide, nem tudtalak legyőzni.” Többek között még azt is megvallotta, hogy a keresztények akkor tartják őket a legtávolabb maguktól, amikor az Úr testének misztériumát ünneplik, imádkoznak és prédikálnak. Ekkor Julianna az ördög kezét hátracsavarva megkötözte, a földre taszította, és avval a lánccal, mellyel őt kötözték meg, jól ellátta a baját, az ördög pedig kiabált, könyörgött: “Julianna, úrnőm, irgalmazz nekem.”

Ekkor a prefektus elővezettette Juliannát a börtönből. Az maga mögött húzta a megkötözött ördögöt, aki egyre kérlelte: “Julianna, úrnőm, ne tégy engem még nevetségesebbé, ezentúl nem tudok senkin sem erőt venni. Azt mondják, a keresztények irgalmasok, de benned nincsen irgalom.” Így vonszolta keresztül az egész fórumon az ördögöt, majd egy pöcegödörbe dobta. Így jutott a prefektushoz, aki kerékbe törette, hogy szétroppant csontjaiból előbukkant a velő. Az Úr angyala azonban ízzé-porrá törte a kereket, és Juliannát egy pillanat alatt meggyógyította. Látván ezt a jelenlevők, hittek, mire rögtőn le is fejeztek ötszáz férfit és százharminc asszonyt közülük. Ezután egy folyékony ólommal teli üstbe vetették Juliannát, de az ólom kellemes fürdővé változott. A prefektus megátkozta saját isteneit, akik egy leányt nem voltak képesek megbüntetni, pedig annyira megsértette őket. Megparancsolta, hogy fejezzék le.

Miközben a vesztőhelyre vezették, egy ifjú képében megjelent a megvert ördög és azt kiabálta: “Ne kegyelmezzetek neki! Isteneiteket szidalmazta, és engem ma éjjel súlyosan megvert. Kapja csak meg, amit megérdemelt!” Julianna kissé felnyitotta szemét, és meglátta, hogy ki az, aki ilyesmit beszél; erre a démon elfutott és azt kiáltotta: “Jaj nekem, én szerencsétlen, még most is el akar fogni, meg akar kötözni.”

Szent Juliannát lefejezték. A prefektus pedig a tengeren hajózva, harmincnégy társával együtt viharba került, és elsüllyedtek. Tetemeiket kivetette a víz, s vadak és madarak martalékává lettek.

 

Mindezekből érthető, hogy Juliannát megláncolt ördöggel szokták ábrázolni.

 

 

A néphagyomány Júlia nap-jától az idő melegebbre fordulását várja. Ha mégis havazik aznap, akkor "bolondoznak a Julisok", vagy meg-rázzák a dunyhájukat,a nagykőrösi hiedelem szerint: “Julianna kitette a dunnáját levegőzni és az kiszakadt.”

 

Dorottya Julianna ellentétes rámutató napja. Az Ipoly mentén elterjedt rigmus szerint:

“Ha Dorottya locsog
Akkor Julianna kopog.”

(Gaál Anikó)

 

 

Julia szép leány

 

A Fejér-Nyikó mellékiről

 

Júlia szép lëány ëgykoron kimöne
Az anyjához fordul Julia szép lány,
Föl is főtekinték a magoss egekbe,
Sirass, anyám, sirass, éltömbe hadd halljam,
Lëányom, lëányom! virágos kertömbe
A mënnyei harang húzatlan szólalék,
Búzavirág-szödni a búzamezőbe.
Búzavirág-szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magát ott mulatni.
Föl is főtekinte a magoss egekbe,
Ëgy szép gyalogösveny hát ott jődögel le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot s a hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta;
Két szép aranyperec Aj! a két szarvába,
Aj! a két ódalán két szép égő gyërtya;
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja neki fodor fejér bárány:
Mëg ne ijedj tőllem, Julia szép lány!
Mett most esött héja szüzek seröginek,
Ha eljőnél velem, én odavinnélek
A mënnyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bértelnék veled azok kegyös rendi;
A mënnyei kócsotv adnám a kezedbe;
Első kakasszókor jőnék nözésödre,
Másod kakasszókor tégöd mëgkérnélek,
Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.
Szóval mondja neki: Anyám, édösanyám!
Én is csak kimönék búzavirág-szödni,
Búzavirág-szödni, koszorúba kötni,
Koszorúba kötni, magamot mulatni.
Ëgy szép gyalogösveny hát ott jődögel le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,
A napot és hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta;
Két szép aranyperec, Aj! a két szarvába,
Aj!- a két ódalán két szép égő gyërtya;
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja neköm fodor fejér bárány:
Mëg ne ijedj tőllem, Julia szép lëány!
Mett most esött héja szüzek seröginek,
Ha elmönnék vélle, hogy odavinnének
A mënnyei karba, a szent szüzek közi,
Hogy bételnék velem azok kegyös rendi;
A mënnyei kócsot a kezembe adja,
Első kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor ingömöt mëgkérnek,
Harmad kakasszókor ingömöt elvisznek.
Hadd halljam éltömbe, hogy siratsz hótomba.
Első raj méhömnek gyönge lépecskéje,
Gyönge lépecskének sárguló viassza,
Sárog viasszának fődön futó füstje,
Fődön futó füstje s mënnybe ható langja!
A mënnyei ajtó nyitatlan mëgnyílék,
Jaj! az én lëányom oda bévezeték.

 

  

Én drágalátos palotám,
Jó illatú, piros rózsám,
Gyönyerû szép kis violám,
Élj sokáig, szép Juliám!”
(Balassi Bálint)

 

 

Várnai Zseni

HANG A LEMEZEN

Most itt van Ő, a hangját hallgatom.
Milyen hatalmas, mégis lágy zene,
lázasan jegyez minden rezdülést
fülem, és lelkem viaszlemeze.

Ne vesszen el most semmi árnyalat,
Mert újra elmegy, nem lesz itt velem,
csupán a hang visszhangja az enyém,
amint lelkemmel lefényképezem.

Ha messze él majd, mégis hallom őt,
miként Beethoven a nagy dallamot,
süket leszek, ha kinti zaj recseg,
csupán belső zenémre hallgatok.

Bezárom lelkem. Hangja fogva már,
örök zenéje mindig itt marad,
s úgy rejtem, mint az őserdei fák
lombsátora egy ritka madarat.

S mikor elhívja őt a messzeség,
kinyitom rejtett, titkos hangszerem,
s hangjának színét, ízét, illatát
a lemezről szívemre pergetem.
(1935.)

 

 

 

 

 Munkácsy Mihály (Munkács, 1844. február 20. – Endenich, Németország, 1900. május 1.) magyar festő

 

Munkácsy mélyről küzdötte fel magát, az asztalos legényből híres festő lett, aki hatalmas méretű vásznaival az egész világot meghódította. A kor legnagyobb "szociológusa" is volt egyben, az európai és a magyar társadalom falusi és városi közösségeinek kiváló ismerője. Tanulmányozta és nagy műgonddal lefestette a sorsukba beletalált embereket. Európai, keresztény és magyar polgár volt egyszemélyben és zseniális tehetségű festő, de ahhoz, hogy hatalmas méretű életművét létrehozza, nagy szorgalom, megfeszített szellemi és fizikai munka szükségeltetett. Romantikusan realista festő volt, aki mindig invenciókkal teli munkákat alkotott. Mindenki felismeri és elismeri művészetét, nem kell magyarázni, belemagyarázni, megfejteni. Nagy méretű vásznain készíti el kompozicióit gazdag embertípusokkal, eszköztárakkal mintegy előrevetítve a XX. századi karakterszínészekkel, számos statisztával és pazar díszlet anyaggal dolgozó, gazdag kiállítású színes széles vásznú filmek világát.

 

Lieb Mihályként született Kárpátalján, egész pontosan Munkácson 1844. február 20-án, ezt a nevét 1868-ig használta, majd 1880-ig Munkácsiként írta a nevét. Apja, a bajor eredetű Lieb Leó sótiszt volt Munkácson, anyja Reök Cecília.Szülei korán – hétéves korában – elhunytak, így anyai nagybátyjához Reök Istvánhoz került 1851 -ben, aki 1854-ben egy asztaloshoz adta inasnak. 14 éves korában Aradra ment, ahol koplalás és nyomor között tengődött, így visszatért nagybátyjához.Mindez mély nyomot hagyott az érzékeny fiatal fiú lelkében. Ez tette fogékonnyá a nemzetet bénító elnyomás és a szegények szenvedése iránt. A többfelől is közvetített szabadságharc-élmények később is felködlenek festészetében, magyar voltát hosszú külföldi tartózkodása ellenére sem tagadta meg sohasem.

 

 

 Ekkor ismerkedett meg Szamossy Elek festővel, aki tanítgatta, majd magához vette. 1863-ban Szamossy tanácsára képezni kezdte magát. Pestre ment, onnan 1865-ben Bécsbe, majd 1866-tól Münchenben tanult festészetet Wagner Sándor műhelyében. 1868-ban Düsseldorfban is tanult, ahol együtt bérelt lakást és műhelyt Paál László festőművésszel. A nagy festő elődök közül leginkább Rembrandt holland festő munkái iránt lelkesedett, a kortárs impresszionista festők munkáit nem értékelte, Munkácsy a saját útját járta.

                        

1869 telén kiállította Siralomház című festményét Düsseldorfban, amely rögtön megtetszett egy párizsi Szalonnak, így Munkácsy 2000 tallérért eladta nekik. A festményt Párizsban rengetegen látták, aranyéremmel tüntették ki. Munkácsy ekkor (26 éves volt) a világváros leghíresebb festője lett. Ennek hatására 1872-ben áthelyezte műhelyét Párizsba, ahol elkészítette legfontosabb műveit. Depressziós lett, öngyilkosságot kísérelt meg.

 1873-ban öt műve szerepelt a Bécsi Világkiállításon; barátjával, Paál Lászlóval Barbizonba utazott; az év végén elfoglalta új, igen előkelő műtermét. Nem tartozott a barbizoni iskolához, de szívesen festett Barbizonban.

 

1874-ben házasságot kötött De Marches báró özvegyével, Cecile-lel, a Kolpachról induló, a többek között Baselt, Genfet, Freiburgot, Milánót, Velencét, Bécset és Pestet érintő nászút egyik állomása Békéscsaba volt, ahol műtermet rendezett be, ekkor készült a Poros út I. A Salonban kiállította a Zálogházat.

 1876-ban bemutatta a Műteremben c. festményt, ami új alkotói szakasz kezdete volt. 1878-ban a Párizsi Világkiállításon a Milton c. festményével szerepelt, amely a világkiállításon döntő sikert arat, megnyeri a nagy aranyérmet. Új műkereskedővel kerül kapcsolatba Sedelmayer személyében, aki a képet Európa számos művészeti központjában bemutatta.

 1881-ben Elkészült a Krisztus Pilátus előtt. 1882-ben Budapesten nemességet kapott Ferenc Józseftől. 1884-ben befejezte a Golgotát.

 1886-ban megfestette Haynald Lajos kalocsai érsek, Liszt Ferenc, Paál László, majd amerikai utazása alatt többek között Wanemaker kisasszony portréját, valamint a Mozart halálát.

 1887-ben felkérték a bécsi Kunsthistorisches Museum mennyezetképének megfestésére. A reneszánsz apotheozisa 1890-ben került a helyére.

 1891-ben hozzáfogott az akkor épülő Parlament számára megrendelt Honfoglalás c. képhez. A műhöz különböző embertípusokról számtalan fotótanulmányt készített Magyarországon. 1893-ban fejezte be a munkát.

 1896-ban az elkészült Ecce Homot Budapesten mutatta be és részt vett a milleniumi ünnepségeken. Visszautazott Párizsba, ahol titkárával, Malonyay Dezsővel leltárba veszik a műterem állományát. Egyre romló idegállapota miatt először Baden-Badenba, egy évvel később az endenichi szanatóriumba szállították. 1900. május 1-jén halt meg.

 Fiatal korában szifiliszt kapott, amelyből kigyógyult ugyan, de később visszaesett, és ebben halt meg. Világhírű a Siralomház című képével lett, melynek kompozíciója és ábrázolása eredeti és magával ragadó. Tájképfestészete és magyar történelemmel foglalkozó képei is figyelemre méltóak.

 Debrecenben a Déri Múzeum őrzi az ún. Krisztus-trilógiát (Ecce homo, Krisztus Pilátus előtt, Golgota). E trilógiával fejezte ki Munkácsy a keresztény Európához való tartozásunkat. Azokat az érzéseket és esendőségeket eleveníti meg a bibliából, amelyek minden keresztény embert megindítanak.

 Van egy rendkivül sajnálatos körülmény Munkácsy Mihály festményeivel kapcsolatban, 10, de legkésőbb 20 év múltán besötétedtek, s bizony akkor már csak néhány szín és fény jelezte a kompoziciót, maga a kompozició elveszett, ennek az az oka, hogy Munkácsy főleg a 1880-as évekig, de sajnos még később is túlságosan bitümbe dolgozott. Ez a meleg tónusokat biztosító alapozó festék, amilyen hálás eleinte, gonosz és alattomos, amikor megvénül. Nagyobb mennyiségben alkalmazva nem szárad, nem hal meg, hogy az idő nemes patinája bevonhassa, hanem megöregszik és folyton élni akar, színét veszti, ráncosodik, melegben nyújtózkodik, hidegben összezsugorodik. Megviselte a bitüm a Siralomházat, a Tépéscsinálókat, a Miltont és a többit. A restaurátoroknak nem kis gondot okoz a Munkácsy-képek karbantartása.

 

Munkácsy művészete



Link

 

 

 

 Kellemes orgánumú, vonzó külsejű színész Budapesten született 1936. Február 14.-én.

Édesapja görög katolikus pap volt. A templom varázsa, a misék koreográfiája keltette fel benne az érdeklődést a színház iránt, mert ezen a téren e kettő igen hasonlít egymáshoz. Mielőtt azonban véglegesen a világot jelentő deszkákat választotta volna az élet számos területén kipróbálta magát. Volt segédkántor, dolgozott kifutófiúként a Bástya Ktsz-ben, anyagmozgatóként a Hídépítőknél és csillés is volt egy föld alatti építkezésen.

 

1961-ben diplomázott, és Miskolcra szerződött. 1963 és 1974 között a budapesti Nemzeti Színház tagja volt, majd 1990-ig a Madách Színház társulatához tartozott. Rövid szabadúszás után 1991-ben szerződött a József Attila Színházhoz, melynek a mai napig tagja.

 

Díjak:
1966, 1974 Jászai Mari-díj
1967 Farkas-Ratkó-díj
1970 SZOT-díj
1978 Érdemes Művész
1992 Erzsébet-díj
1994 József Attila gyűrű
1997 Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje
1998 Kossuth-díj

 

 

 

 

Fontosabb szerepek:

 

Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit! (Arturo Ui)
Moliére: Tartuffe (Tartuffe)
Vörösmarty: Czillei és a Hunyadiak (Hunyadi Mátyás)
Barta: Kiálltás (ifj. Csernyi András)
Shaw: Szent Johanna (Dauphin)
Shaw:Warrenné mestersége (Frank)
Shaw: Szerelmi házasság (Trench)
Shakespeare: Tévedések vígjátéka (Syracusai Antipholus)
Shakespeare: Rómeó és Júlia (Rómeó)
Shakespeare: Macbeth (Malcolm)
Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok (Orsino)
Shakespear: Lóvá tett lovagok (Biron)
Calderón: Huncut kísértet (Cosme)
Heltai: A néma levente (Agárdi Péter)
Schiller: Stuart Mária (Mortimer)
Bulgakov: Iván, a rettentő (Zsorzs Miloszlavszkij)
Zorin: Varsói melódia (Viktor)
Csehov: A három nővér (Andrej)
Sarkadi: Elveszett paradicsom (Sebők Zoltán)
Stoppard: Íme, egy szabad ember (George Riley)
Topor: A bolond (dr. Herbert Rosenthal)
Szakonyi: Holdtölte (Sándor)
Szakonyi: Adáshiba (Bódog)
Slade: Jövőre veled ugyanitt (George)
Romantikus komédia (Jason)
Sütő: Csillag a máglyán (Kálvin János)
Sütő: Egy lócsiszár virágvasárnapja (Kolhhas Mihály)
Coward: Szénaláz (David Bliss)
De Filippo: Vannak még kísértetek (Pasquale Lojacomo)
Axelrod: Good bye, Charlie! (George Tracy)
Németh Ákos: Lili Hofberg (Goebbels)
Lengyel Menyhért: A waterlooi csata (Mr. Green)
Szigligeti: Liliomfi ( Szellemfi)
Hasek-Horváth-Béres: Svejk vagyok (Jozef Svejk, alias Jaroslav Hasek)
Caragiale: Az elveszett levél (Zaharia Trahanache)
Miller: Hegyi út ( Lyman Felt)
Molnár: Olympia (Plata-Ettingen herceg)
Molnár: Marsall (San-Friano báró)
Molnár: Liliom (Liliom)
László Miklós: Illatszertár (Hammerschmidt)
Ben Jonson: Volpone (Corbaccio)
Ayckbourn: Mese habbal ( Philip)
Aszlányi: Amerikai komédia (Brooks)
Neil Simon: Luxuslakosztály (dr. McMerlin, Sidney)
Ephraim Kishon: Házasságlevél (Daniel Borozovszki)
Sánta: Éjszaka (Zsitomir)
Dürrenmatt: Play Strindberg (Kurt)
Szabó: A meráni fiú (Kötöny)
Budapest te csodás!
Simon: Pletyka (Ernie Cusack)
Feydeau: Az úr vadászni jár (Cassagne)
3:1 a szerelem javára
Marcel Achard: Léni néni (Don Lopez)
Ken Ludwig: Botrány az operában (Sanders)
Horváth Péter: Kilencen mint a gonoszok (Fekete Salamon)
Noel Coward: Akt hegedűvel (Clinton Preminger)
Kern András: Spencer (Sztálin)
Mikszáth: Különös házasság (Fáy)
Ken Ludwig: Primadonnák (Doki)

 

Film, Tv:

Legenda a vonaton (1962)
Párbeszéd (1963)
Hattyúdal (1963)
Egy szerelem három éjszakája
Bolondos vakáció (1967)
A hamis Izabella
Ismeri a szandi-mandit? (1969)
Utazás a koponyám körül
Égre nyíló ablak (1959)
Az ígéret földje (1961)
Májusi fagy (1961)
Szent János fejevétele (1965)
Bors (1968-71)
Egy, kettő, három (1968)
Szép magyar komédia ( 1970)
Csillag a máglyán (1978)
Dunakanyar (1984)
Kutyabaj (1992)
A körtvélyesi csíny (1995)
Retúr (1996)
Oly korban éltünk
Aranykesztyű lovagjai
Topaze
Képzelt beteg
Egy csók és más semmi (1975)
Waterlooi győzelem (2000)
Így írtok ti (1994)
Erdély aranykora (1989)
Vénasszonyok nyara (1980)
A nép ellensége (1978)
Czillei és a Hunyadiak (1975)
Holló a hollónak (1972)
Voronyezs (1970)
Varsói melódia (1969)
Hazai pálya (1968)
A szerelem ára (1967)
Húsz óra (1964)
Égrenyíló ablak (1959)
Lóvá tett lovagok, A miniszterelnök, Ötvenéves találkozó

 

 

Sorozatbeli szinkronszerepek:

 

Minden lében két kanál: Danny Wilde- Tony Curtis

Alfa holdbázis: Anton Zoref- Ian McShane

 

Rendezései:

Dürrenmatt: Play Strindberg
Molnár Ferenc: Lililom
Feydeau: Az úr vadászni jár
Noel Coward: Akt hegedűvel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fuchs Éva: Barátság

Vajon mindenki barátom, akit annak hívok? Nem lehet, hogy csak azt szeretném hinni, a barátom valaki? Egy jó ismerősre, valakire, akivel sokat beszélünk, vagy akár arra, aki mindenben egyetért velünk, már rámondhatjuk - barát?

Az igazi barátság bajban válik el, az-e, aminek lennie kell.
Arról már nem is beszélve, igazán az idő dönti el, kiállja-e a próbát egy barátság. Lehet, sőt kell is szeretni néhány embernek egymást. Figyelem, tolerancia, de ettől még nem biztos, hogy mindenki barát.
Kellemes társaság, szimpatikus emberek csoportja, jólérezheti magát együtt. Barátságos is lehet egymással. De a kipróbált barátsághoz több kell.
Hosszú távon derül ki, élethelyzetek döntik el, amit együtt átélnek.
Örömök, bánatok az élet apró és nagy dolgaiban való együttes
részvétel. Minden szeretetre méltó ember nem lehet a barátunk.

Mi is az igazi barátság? Ki a barát? Az, akit kölcsönös bizalom, ragaszkodás és szeretet köt hozzánk. Azt gondolom, az igazi barátok úgy tudnak szeretni, hogy a maguk boldogsága fölé tudják helyezni azt, akit szeretnek.
Ki a legjobb barátunk?
Akit kedvelünk, csodálunk, megbízunk benne, sőt feltétlen bizalmat érzünk iránta.
Nincs szükség falakra. A legkomolyabban saját szívünket kell figyelni.

Az igazi barátság végül ez - helyet adunk a lelkünkben valakinek, aki épp olyan fontos, mint saját magunk.
Azt gondolom az igazi barát, tudja, milyen béke lehet a csöndben.

 

 

 

 Soós Imre (Balmazújváros, 1930. február 12. - Budapest, 1957. június 20.) színész

  

Főiskolás színészjelöltként, mezítlábas parasztgyerekként ismerte meg az ország.
Mintha Fazekas Mihály személyesen küldte volna Ludas Matyiját. Imádták. Rajongott érte Dajka, Gobbi, Vámos, Kiss Manyi. 27 évesen ment el, mindössze tíz évet töltött a pályán, így napjainknak c
sak a megfakult filmszalagok őrizték meg legendás alakját. Ő színháztörténetünk legnagyobb adósa, mert elmenekült, pedig Shakespeare-t, Csehovot, Ibsent kellett volna játszania...

  

Március 26-án, az Új Színházban Bulgakovot játszottak, az Álszentek összeesküvését. Eperjes Károly a darab végén néhány pillanatra megszakította a tapsrendet, hogy a társulat nevében gratuláljon Botos Évának, aki másnap, a színházi világnapon vehette át a Soós Imre-díjat. 2001-ben a MASZK két új díjat alapított, melyekkel korábban állami kitüntetésben nem részesült művészek elismerése volt a célja. Gobbi Hilda nevéhez életműdíj kötődik, míg Soós Imrééhez a tehetséges pályakezdőké.

 

A balmazújvárosi szegényparaszti család nyolc gyermeke közül az egyik Soós Imre. Nagyszülei egyike analfabéta, ő maga is néhány elemivel dicsekedhetett. A család földművelésből él időtlen idők óta, a legkisebb tagjától a legidősebbig bezárólag. Dologidőben tanulásra és iskolába járásra, meg hasonló haszontalanságokra nincs idő, csak a természet szabta munka van, ami akkor épp arra a gyermekre jut a családban. Majd őszön és télen és rosszidőben lehet "egyéb huncutságokkal" is foglalkozni. "Mennyi kedvességgel mesélt nagyanyjáról, aki nem tudta biztosan, ki az idősebb: Imre anyja, vagy nagynénje, mert a korkülönbség kicsi volt, így az idők folyamán összecserélte őket. Meg egyáltalán ki anyakönyvezte ötven-hatvan évvel azelőtt egy zsellér isten tudja hányadik gyerekét?" Ezt a paraszti világot hagyja maga mögött, amikor egy utazó színész-statisztaválogató stábnál szerencsét próbál. Jelentkezése inkább csak amolyan próbálkozás. Szöveget mondatnak vele, és szakemberek rögtön felismerik a benne rejlő tehetséget. Szárnyat kap vándorló kedve, és a válogató-bizottság biztatásának hatására jelentkezik Budapesten a főiskolára.

Felvételije napján járt először a fővárosban. Hosszú ideig össze-vissza kóborolt, szégyellte a kérdezősködést. Mire megérkezett, a csizmája úgy feltörte a lábát, hogy lépni is alig bírt, a lábbelit pedig a kezében vitte. A nevéhez fűződő történetek közé tartozik a legendás "mezítlábas indulás": így állt a felvételi bizottság elé, ahol Gellért Endre, Nádasdy Kálmán, Rátkai Márton, Gobbi Hilda, Somlay Artúr, Bajor Gizi és Ladányi Ferenc várta. Petőfi Szülőföldem című versét szavalta. Telitalálat volt, hiszen önmagát és saját világát élhette át benne. Azonnal beleszerettek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Petőfi Sándor


SZÜLŐFÖLDEMEN

 
Itt születtem én ezen a tájon
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
"Cserebogár, sárga cserebogár."

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
"Cserebogár, sárga cserebogár."

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
"Cserebogár, sárga cserebogár!"

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már...
"Cserebogár, sárga cserebogár"...

 

A pályakezdés sokat ígért: kitűnő osztályba került, tanulmányait Gellért és Rátkai mellett Hegedüs Géza és Devecseri Gábor irányította, a színészkollégiumi társaság (Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Szirtes Ádám, Gera Zoltán...) is inspirálta.

"Vannak a pályán tehetséges, nagy formátumú művészek, de zseninek születni kell. Imre valóban az volt - meséli Psota Irén. - Azt hiszem, ezért alakult így az élete, az ilyen csodáknak, mint ő, ez a sorsuk. Utánozhatatlan tünemény volt, káprázatos stílusérzékkel, kitűnő mozgással. Értette a táncot, a zenét. Honnan, kitől tanulta? Csak ismételni tudom: zseni volt.

Mindenki imádta az osztályban, ahol nagyszerű csapat verődött öszsze: Váradi Hédi, Berek Kati, Szemes Mari, Horváth Teri, Hacser Józsa, Buss Gyula, Farkas Antal, Szénási Ernő...

Borzasztóan nagy törést jelentett Imre számára, hogy amikor végeztünk, mindenkit Pesten helyeztek el, őt pedig leküldték Debrecenbe. Úgy gondolták, visszaél azzal, hogy zseninek tartják, pedig ő mindent a legnagyobb odaadással, lelkesedéssel csinált. Állítólagos -kivagyiságát- környezete túlozta el: ha az embernek rossz napja van, nem úgy köszön, ahogy elvárnák, akkor -felvág!-, -mit képzel magáról?-...

 

 

 

Hamarosan visszajöhetett Pestre, de ekkor már nagyon rossz állapotban volt. Megtört.

Imre tulajdonképpen James Deanre hasonlított: teljesen őrült, végletekben gondolkodó, korlátok nélküli személyiség volt. Éppen ez tette olyan gyönyörűvé!"

A kezdetek kezdetén túlságosan elkényeztették, később kikezdték: "paraszt Rómeónak", "a népi demokrácia tévedésének", "reklámparasztnak" gúnyolták. "A történelem emelte fel" - mondták irigyei. 1955-ben visszakerült Pestre, a Madách szerződtette, ahol többek között Dajka Margit kedvencévé vált:
"Nagy barátságunk az Éjjeli menedékhely próbáin kezdődött. Láttam, mennyire nehezen viseli a próbák gyötrelmeit, sokszor én vagy Kiss Manyika vittük el magunkhoz. Istápoltuk. Soha nem panaszkodott, de komoly kétségei voltak. Tükörbe nézett és megkérdezte: -Tíz év múlva mi lesz belőlem?- Az Éjjeli menedékhelyben és a Sári bíróban játszottunk együtt. Mindig igyekeztem, hogy ott legyek a színfalak mögött, amikor a második felvonás elején bemegy a színpadra s mondja: -Szép üdőnk lesz!- Erőt, szárnyakat adott nekem is, amilyen költészettel ő ezt mondani tudta. Az előadás premierjére egy Hamlet-könyvet és egy szál virágot adtam neki s beleírtam: A jövő nagy Hamletjének! Dajka Margit."
Már főiskolásként sok filmben szerepelt, elsőként 1948-ban, a Bán Frigyes rendezte Talpalatnyi földben. Mészáros Ágival, Szirtes Ádámmal, Horváth Terivel forgatott együtt. Ezt követte 1949-ben Nádasdy Kálmán Ludas Matyija, amely hirtelen óriási népszerűséget hozott számára. Egyre erősebben érezte a vállára nehezedő terheket, tudta, rengeteg pótolnivalója van. Nem ismerte Moliere, Tolsztoj, Maupassant, Gorkij nevét, otthon csak egy Petőfi-kötet állt a polcon. Idegen volt új környezetében, kétségbeesetten próbált alkalmazkodni a nagyvárosi művészvilág tőle teljesen idegen mentalitásához és ismeretlen elvárásaihoz. "Egymagam vagyok, és nem elég művelt ezekkel szemben" - panaszolta húgának egyik levelében

1955-ben forgatták a Körhintát, melynek cannes-i bemutatója után megszületett "a magyar Gerard Philipe" - legalábbis a francia sajtó híradásai szerint.

Egyvalami bizonyos. Aki Fábri Zoltán Körhintáját akár egyszer is látta, soha nem fogja elfelejteni tekintetét.

 

 

Téri Árpád 1957-ben került a Madách élére, hosszú idő után ekkor látta újra Soós Imrét. Lehangoló találkozásra emlékezett: "Az egykor életvidám, lelkes, huncut szemű fiatalemberből megfáradt, önmagával és a világgal meghasonlott, riadt tekintetű ember lett."

 

Összeroppanása törvényszerű volt. Próbák, szerepek, rohanás, alkohol. Marokszám szedte a nyugtatót, literszám itta a kávét, alig evett, mértéktelenül dohányzott. Kétségek gyötörték, emésztette, pusztította magát. Egyszer próbáról kellett elszállítani gyógyszeres öngyilkossági kísérlet miatt. Egy budapesti klinikára került, ahol kezelőorvosa személyében ismerte meg későbbi feleségét, Perjési Hedviget. A szerelembe próbált menekülni. Kapcsolatuk csupa szenvedélyes veszekedés, hisztéria, durvaság, ugyanakkor görcsös ragaszkodás, amolyan "héjanász" volt. Különös szerelmi viszonyukat a jó barát, Müller Péter örökítette meg Részeg józanok című regényében. Végzetes éjszakájuk körülményeire máig nem sikerült bizonyos választ adni. Közös öngyilkosság? Véletlen baleset, túladagolt nyugtató? Szándékosan nyitva hagyott gázcsap? Mi lehetett a végső ok? Talán ma már nem is akarjuk igazán tudni. Soós Imre halálának rejtélye sok-sok titkának egyike, hozzá tartozik a mesebeli alakját övező legendához.

Egyetlen szerepálma volt: Hamletet akart játszani. Halála után a Dajka Margittól kapott Shakespeare-kötetben a Hamlet-monológnál találták a könyvjelzőt...

 

 

 

"A tíz körmömmel kaparnálak ki a föld alól, hogy újra élj, testestül-lelkestül-mindenestül... Erőd teljében lehetnél, átestél volna azon a lidérces időszakon. Minden értelmes halandó hordozza magában ezt a hamleti töprengést. Lenni vagy nem lenni? Túl kellett volna élni, Imruskám. És lenni. De te elvesztél. Vesztesek lettünk, megrövidültünk, mert nem vagy velünk." - E sorokat Horváth Teri jegyezte fel, több mint egy évtizeddel az imádott Soós Imre halála után.

Filmszerepei

1948 - Talpalatnyi föld (r. Bán Frigyes)
1949 - Lúdas Matyi
1950 - Dalolva szép az élet
1951 - Civil a pályán
1952 - Állami áruház
1953 - Ifjú szívvel
1953 - Kis krajcár
1953 - A harag napja
1953 - Föltámadott a tenger
1954 - Liliomfi
1954 - Hintónjáró szerelem
1955 - 9-es kórterem
1955 – Körhinta

 

 

1954 –ben Jászai Mari díjjal tüntették ki.

 

 

 

 

 BATTHYÁNY LAJOS (Pozsony, 1807. február 10. – Pest, 1849. október 6.)

 

az első felelős magyar miniszterelnök

 

Édesapja gróf Batthyány József, édesanyja Skerlecz Borbála volt. Apja korán meghalt, ezután a családi birtokon házitanító tanította, később anyja Bécsbe küldte a Klinkowström-féle nevelőintézetbe, amelyet 16 évesen fejezett be. Ezután kadétként Olaszországba ment, ahol a Miklós-huszároknál hamarosan hadnagyi rangot ért el. Ekkor komoly tanulmányokba kezdett, Zágrábban jogot hallgatott, s ott e tárgyból sikeres vizsgát tett. 21 éves korában nagykorúsíttatta magát, elhagyta a katonaságot, és átvette apai örökségét..

1830-ban a főrendiház tagja lett, e minőségében jelen volt a koronázási országgyűlésen, majd később az 1832–1836-ikin már jelentős szerepet töltött be, mint az ellenzék vezére. Már a harmincas évek elején azok közt volt, akik a lónemesítést, majd általában az állattenyésztést a lóversenyek rendezésével kezdeményezték, és ezzel a magyar gazdasági egyesület alapjait lerakták. Széchenyi István gróf példájára felkarolta a selyemhernyótenyésztést is, e célból saját birtokán több mint 50 000 eperfát ültetett. Ez idő tájt alakult meg az ő közreműködésével a Vas vármegyei szombathelyi gazdasági egyesület, 1843-ban pedig az ő elnöksége alatt a cukorgyár-egylet. Részt vett az ipar színvonalának emelésére szervezett Iparegyesület tevékenységében, itt került kapcsolatba Kossuth Lajossal, akinek követté választását ő vitte keresztül 1847-ben; ebben az évben az ő elnökletével dolgozták ki az Ellenzéki Nyilatkozatot

 

 

1834-ben Pozsonyban házasságot kötött a 18 éves Zichy Antóniával.
1848 március elején már nem volt kétséges, hogy ha megalakulhat a magyar kormány, akkor annak vezetője csak Batthyány lehet. Az 1848-as párizsi forradalom kitörése után a pozsonyi diétán az alsótábla megszövegezte a felelős magyar kormány felállítását követelő felirati javaslatát. Ezt a felsőtábla csak a bécsi forradalom hírére, március 14-én fogadta el, s a két táblájának küldöttsége március 15-én vitte Bécsbe az uralkodó elé. A delegáció már Batthyány azonnali miniszterelnöki kinevezését követelte, sőt - addig példátlan módon - útban Bécs felé megfogalmazták a királyi választ is. V. Ferdinánd március 16-án fogadta a küldötteket, de a leiratból kihagyta Batthyány nevét. Végül István nádor, mint Magyarország teljhatalmú helytartója nevezte ki - a király szóbeli belegyezésével – Batthyányt.

E "legális, de nem lojális" lépés miatt vonta kétségbe később a bécsi udvar az innen induló események törvényességét, végeztette ki Batthyányt és küldte száműzetésbe István nádort.
Az általa megalakított első felelős magyar kormány április 10-én Pozsonyban letette az esküt, majd április 14-én Pestre költözött. A kormány élén hozzálátott a fiatal magyar állam megszervezéséhez, legmaradandóbb intézkedése az első tíz honvédzászlóalj felállítása volt, amely a későbbi honvédsereg magva lett. Helyzetét nehezítette a nemzetiségek lázongása, Jellacic horvát bán szeptemberi támadása, Kossuth radikalizmusa, s a pesti nép, amely többször szembeszállt a kormánnyal. Batthyány 1848. szeptember 11-én lemondott, de a nádor ismét őt bízta meg kormányalakítással. Lamberg főparancsnok szeptember 28-i megölése után kiegyezést célzó politikája háttérbe szorult, s október 2-án végleg leköszönt, lemondott képviselői mandátumáról is és a magánéletbe vonult vissza.
Batthyány külföldre készült, amikor meghallotta, hogy Vas megyei birtokát a Jellacic által hazaindított horvát népfelkelők veszélyeztetik. Útjában azonban megakadályozta egy lovasbaleset, így kificamodott karral Pestre ment. December 6-án sárvári kerületében újraválasztották képviselővé, a képviselőház munkájába 30-án kapcsolódott be.

Pestet ekkor már - a honvédsereg vereségei miatt - nem lehetett megvédeni, így Kossuth javasolta a kormány és a képviselőház Debrecenbe költözését. Batthyány ezzel nem értett egyet, de csak békedelegációt kiküldését sikerült elérnie. Windischgrätz fővezér azonban csak Batthyány nélkül volt hajlandó a tárgyalásra, a gróf azonban még ezek után sem menekült el: "néhány év börtön" miatt nem futamodom meg - mondotta.

A küldöttség 1849. január 8-án ért vissza Pestre, az osztrák katonai rendőrség még aznap letartóztatta Batthyányt.
A tavaszi hadjárat során a közeledő magyar seregek elől Laibachba (ma Ljubljana), Pozsonyba majd Olmützbe (ma Olomouc) vitték, végül az olmützi törvényszék ítélte - felsőbb utasításra - kötél általi halálra. Esetében a bíróság még a Bécsben hozott szabályt is megsértette, hiszen a felelősségre vonás csak az 1848. október 3., tehát az Országgyűlés feloszlatása után elkövetett cselekményekre vonatkozhatott volna, Batthyány viszont ekkor már lemondott tisztségéről. A vádat és a védelmet is ellátó hadbíró alaposan megindokolt kegyelmi kérvénye Haynau elé került, aki október 5-én megerősítette az ítéletet.

A kivégzést (a tizenhárom aradi vértanúval együtt) október 6-ára, a bécsi forradalom és Latour halálának évfordulójára időzítették. Batthyány előző éjjel a hozzá becsempészett tőrrel nyakon szúrta magát, és bár életét megmentették, nem lehetett felakasztani. A helyi parancsnok saját hatáskörben "porra és golyóra" változtatta az ítéletet, ami miatt később Haynau idegrohamot kapott. A gróf nem engedte, hogy bekössék a szemét, és maga vezényelt tüzet a katonáknak, utolsó szavai három nyelven hangzottak el: "Allez Jäger, éljen a haza".

 

 

Holttestét a ferenciek kriptájába temették, innen 1870-ben vitték országos gyászpompával a Kerepesi úti temető mauzóleumába. Kivégzésének helyén áll a Batthyány-örökmécses, amely a szabadság jelképévé vált.

 

 

RENDÜLETLENÜL

 

Hallottad a szót: „rendületlenül -”
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

 

Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

 

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!

 

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

 

Szeretni a hont gyakran oly nehéz: -
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon -
De kishitűvé szent imád ne váljon!

 

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És - kebleden be-vérző honfiseb -
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

 

Hallottad a szót: „rendületlenül?”
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, -
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
- Szirt a habok közt - hűséged megálljon!

 

Arany János

 

 

 

 

 "Nekem a játék nehéz ajándék, sose lesz vége,
most is csak játszok, s látod, könnyel fizetek érte"

(Nagy László: Rege a tűzről és jácintról)

 

 

Bessenyei Ferenc (Hódmezővásárhely, 1919. február 10. – Lajosmizse,2004. december 27.)

Bessenyei Ferenc 1919-ben született Hódmezővásárhelyen. Pályáját 1940-ben a szegedi Városi Színházban kezdte. 1942-től a Miskolci Nemzeti Színházban, 1945-től a Budai Színházban, utána a Szegedi, majd a Pécsi Nemzeti Színházban játszott, majd 1950-től 1963-ig, 1967-től 1973-ig, majd 1980-tól 2000-ig a Nemzeti Színház művésze. 2000-től a korábbi Nemzeti társulatában maradt, így a Magyar Színház tagja lett. 1963–67-ig, majd 1973-1980 között a Madách Színházban játszott. 1981 után nyugdíjba vonult, csak szerepekre szerződött, de hosszú évek óta lajosmizsei tanyáján élt visszavonultan.

A magyar színházművészetnek meghatározó alakja volt. Gyönyörű orgánuma, szuggesztív egyénisége, elementáris erejű szerepformálása, humora, kitűnően érvényesült klasszikus hősök megformálásában, színpadon és filmen egyaránt. Tragédiákban komédiákban, és musicalekben is felejthetetlen alakítások fűződnek nevéhez, OTHELLO, KOSSUTH, GALILEI, SZÉCHÉNYI, BÁNK BÁN, FALSTAFF, ASZTROV DOKTOR, LEAR KIRÁLY – HIGGINS és TEVJE…

 

 

Fontosabb színházi szerepei:

 

Ibsen: Peer Gynt- Peer Gynt, Herczeg: Bizánc - Giovanni,
Rostand: A Sasfiók - Flambeau, Rostand: Cyrano de Bergerac - Cyrano,
Trenyov: Ljubov Jarovaja - Svángya, Gorkij: Kispolgárok - Tyetyerev,
O'Neil: Hosszú út az éjszakába - Tyrone, Katona József: Bánk bán - Bánk bán,
Illyés: Fáklyaláng - Kossuth, Tosztoj: Élő holttest - Fegya,
Németh László: Az áruló - Görgey,
Németh László: Mathiász panzió - Hódi professzor, Colbert - Colbert
Németh László: Széchenyi István - Széchenyi,
Madách: Az ember tragédiája - Ádám; Úr
Kodály: Háry János - Háry János
Brecht: Galilei - Galilei, Shakespeare: Othello - Othello, A windsori víg nők - Falstaff,
Lear király- Lear király, Hamlet - Hamlet,
Csehov: Ványa bácsi - Asztrov, Székely: Dózsa György - Dózsa,
Dürrenmatt: A fizikusok - Beutler; Newton, Lerner-Loewe: My Fair Lady - Higgins,
Neil Simon: Az utólsó hősszerelmes -Barney Cashman,
Bock-Stein: Hegedűs a háztetőn - Tevje, Kálmán: Marica grófnő - Dragomir,
Kander-Stein: Zorba - Zorba, Weöres: A kétfejű fenevad - I. Lipót,
Sütő: Szuzai menyegző - Kleitosz, Márai: Kassai polgárok - János mester,
Mikszáth: A Noszty fiú esete Tóth Marival -Noszty Pál,
Hauptmann: Naplemente előtt - Matthias Clausen,
Kacsóh-Heltai: János vitéz -Bagó,
Schiller: Don Carlos -II. Fülöp,
Németh László: Galilei – Galilei

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fontosabb filmszerepei:

 

A császár parancsára, A harag napja, Láz, Dúvad
Kölyök, Ítélet, Föltámadott a tenger, Pacsirta
Fügefalevél, Puskák és galambok,
A kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán,
Egri csillagok, A mérkőzés, Érzékeny búcsú a fejedelemtől,
A másik ember, helység kalapácsa, A fekete város,
Különös házasság, Epeiosz akció
A koppányi aga testamentuma, Iphigénia Auliszban
Fáklyaláng, Rembrandt, Legenda a páncélvonatról
Az ember tragédiája, Eklézsia-megkövetés, Széchenyi
Egy diáktüzér naplója

 

 

Kitüntetései:

Kossuth-díj 1953, 1955. Érdemes művész 1954,
Kiváló művész 1970,
SZOT-díj 1978.
Munka Érdemrend, A Magyar Népköztársaság Zászlórendje 1989,
A Nemzeti Színház örökös tagja 1989,
A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje 1994,
Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában 1997,
A Nemzet Színésze 2000.

 

 

 

   

 

 

 

 Az 59 éves korában-1881. febr. 9-én- elhunyt zseniális orosz író, elbeszélő FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ regényeiben az emberi lelket kereste, annak belső konfliktusait és ellentmondásait, romlásait és rettegéseit igyekezett kideríteni. Művei gyakran bűnügyiregény-elemeket tartalmaznak, ám a bűncselekmény csupán kiindulás, a tettes indítékának felkutatására szolgál, mint pl. a "Bűn és bűnhődés"-ben (1866).

 

Dosztojevszkij 1821. november 11-én született Moszkvában, apja egy szegénykórház orvosa volt, kemény és szigorú ember, kinek elvesztése mélyen megviselte az érzékeny lelkű ifjút..

 

Hadmérnöknek tanul, amikor elérkezik hozzá apjának halálhíre, akit vidéki birtokán kegyetlenkedései miatt jobbágyai agyonvertek. Nem sokkal e lelki megrázkódtatás után epilepsziás tünetek jelentkeznek rajta, s e betegség élete végéig elkíséri majd.

Tanulmányait félbehagyva az irodalom felé fordul. A Pétervárott írt A szegény emberek című levélregényben Dosztojevszkij a Puskin és Gogol indította témához tér vissza: a két író műveit olvastatja hőseivel. A szerelem fényében még kivehető kisemberi méltóságtudat, mely a gogoli groteszk ellen tiltakozik, s ellágyul a puskini történeten, jelzi a kisember önértékelése és társadalmi sorsa közötti kettősséget: azt, amilyen, s amilyennek magát látni és mutatni szeretné, de megvalósításához már hiányzik belőle az erő. A hasonmással pedig Dosztojevszkij a kettéhasadt lelkű hőseinek sorát nyitja meg. Az 1849-es esztendő azonban derékba töri irodalmi pályáját: mint az utópikus szocializmus eszméit hirdető Petrasevszkij kör tagját letartóztatják, halálra ítélik. Csak a vesztőhelyen az utolsó pillanatban kapott kegyelmet, így nem a halál, hanem “csak” szibériai száműzetés várt rájuk. Dosztojevszij négy év kényszermunkára kerül az omszki erődbe. Ez a kegyetlen ceremónia és a kényszermunka testi-lelki megpróbáltatásai súlyosbítják idegbetegségét.

A kényszermunka (1850-54) ,majd 1855-ig Szemipalatyinszkban teljesített katonai szolgálatot .1857-ben megházasodott, majd feleségével együtt 1859-ben az “Istent kereső pokoljáró” visszatér Pétervárra. A börtönélmények, írói és gondolkodói pályáján is nyomot hagytak, és szenvedései következményeként mélyen hívő emberré vált, aki tiszteli a fennálló rendet megtisztító, és az egyszerű emberek messiási küldetésében hisz.

 

 

A Vremja, majd az Epoha című folyóiratokban publikált, az előbbiben volt először olvasható a börtönévek iszonyatát felidéző Feljegyzések a holtak házából, majd a Megalázottak és megszomorítottak című regényei. E sikerek indították el nyugat-európai körútjára Angliába, Franciaországba, Németországba és Itáliába. Az ott szerzett élményeit a Téli jegyzetek nyári élményekről című munkájában írja meg.

Anyagi gondjai rulettszenvedélye miatt is fokozódnak, s idegi zaklatottsága felerősödik. Kölcsönökre szorítkozik, s a kiadókat ostromolja előlegért. De magánélete sem szerencsés: első felesége valósággal gyűlöli, míg a rendkívül értelmes, de egzaltált nagy szerelme, Polina Szuszlova elhagyja. Második felesége egykori gépírónője lesz, aki viszonylag elfogadható feltételeket teremt számára az alkotómunkához.

A 70-es évek közepén már több nagy mű áll mögötte. A kényszermunka időszakának megrendítő tapasztalataiból építkezik a Feljegyzések a holtak házából, míg a Feljegyzések az egérlyukból a tudathasadásos hős belső monológjait rögzíti. De mögötte van már a Bűn és bűnhődés és A félkegyelmű is. A játékosban a sorsot kihívó lélek kínja és nyomorúsága köszön vissza a beteges játékszenvedélytől és szerelmi érzülettől túlfűtött mű lapjairól, míg az Ördögök a forradalmat az anarchista terrorizmussal mint az Isten ellen lázadó, hatalommániákus ész következményével mossa össze. A póklelkűségnek, a mit sem sejtő áldozatait hálójában tartó eszmének a hőse lép elénk A kamaszban. A 70-es évek végétől, akárcsak előtte Gogolt, Dosztojevszkijt is egyre inkább messianisztikus küldetéstudat keríti hatalmába: a Krisztust megtagadó nyugati civilizációval szemben Oroszország elhivatottságát hangoztatja az egyetemes kereszténység terjesztésében. Mindezt publicisztikája, a híres Puskin-beszéd, s a fivérével közösen kiadott folyóirat is tanúsítja. Ez a fajta tételes gondolkodás azonban idegen regényeitől, így az utolsó nagy műtől, a Karamazov testvérektől is.

1870-es évek végén még sikerült befejeznie A Karamazov testvéreket, majd néhány hónappal a regény megjelenése után, 1881 február 9.-én meghalt.

Dosztojevszkij az emberi szenvedésekről tesz tanúvallomást. Reánk kényszeríti a részvétet, de azt is, hogy tisztázzuk saját lelki életünk rejtelmeit is. Alig-alig van író, akinek a művészete annyira katartikus, azaz lélektisztító hatású volna, mint ez a saját testi-lelki szenvedéseivel kínlódó, az emberi valóságot annyira saját személyében élő lélekvizsgáló, aki saját téveszméi ellenére lehetett az emberiség nagy tanítója és nevelője.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Dosztojevszkij idézetek:

"A közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, amelyik ízlik neki."

 

"…az ember nem annyira az Istent keresi, mint inkább a csodákat. És mivel az ember nem tud meglenni csoda nélkül, teremt magának újabb és újabb, immár saját csodákat…"

 

"Van úgy, hogy találkozunk valakivel, talán sohase láttuk addig, de alighogy rápillantunk, érdekel, még mielőtt egy szót is váltottunk volna."

 

 

 

 Bálint - /Valentin- nap február 14.

 

Hazánkban Bálint napját manapság egyre többen csak Valentin napként emlegetik. Ezen a napon - amelyet még a szerelmesek napjának is neveznek világszerte - megajándékozzák szeretteiket az emberek. Magyarországi népszerüsége alig 15 esztendőre tekint vissza. Természetesen a Valentin napnak is mint minden ilyen jellegű ünnepnek megvannak a követői és az ellenzői is.

 

 

Valentin kultusza a II. századra vezethető vissza, ekkor élt Valentin.

 

A legelterjedtebb történet szerint Valentin keresztény hite miatt II. Claudius börtönében sínylődött, s a börtönőr vak leányának hite erejével adta vissza a látását. Az ifjú 270. év február 14-i kivégzése napján a kedves leánynak küldött üzenete végén ez állt: “A Te Valentinod”. Ez az utolsó üzenet szolgált példaként, és elterjedt az üdvözlet küldés szokása a szerelmesek között.

 

Egy másik variáció szerint ez a lány teljesen éplátású volt, viszont szerelembe esett Valentinnal. Amikor a férfit vitték a vesztőhelyre, akkor odakiáltott a lánynak, hogy "a Te Valentinod", illetve egy másik változat szerint levélkét dobott a (vakságból felgyógyult) lány felé a fenti szöveggel.

 

Egy harmadik variáció szerint nincs semmilyen leány, csak annyi történt, hogy - miközben a vesztőhelyre vitték - azt kiáltotta a tömegnek, hogy "Ne felejtsétek Valentint!", és "Szeretlek benneteket!"

 

 

Egy másik legenda szerint, mikor Claudius császár nem tudott elég katonát toborozni a hadseregébe, betiltotta az esküvőket és az eljegyzéseket Rómában. Azt gondolta ugyanis, hogy a férfiak azért nem akarnak katonaruhába bújni, mert nem szívesen hagyják magukra kedvesüket. Ám élt a városban egy Valentin nevű pap, aki titokban összeadta a nála jelentkező párokat. Mikor a császár ezt megtudta, börtönbe záratta Valentint, aki a rácsok mögött halt meg, "természetesen" február 14-én. Az utókor számára a szeretet és a szerelem jelképeként maradt fenn az emléke.

 

 

A néphit szerint ez a nap a "madarak mennyegzőjének" a napja, ezen a napon szólal meg először a madarak szerelmi éneke.

 

A szeretet motívuma mindegyik esetben meghatározó erővel van jelen, s ennyiben mintegy előkészíti napjaink megemlékezéssorozatát.

 

Az ünnep egy régi történetre vezethető vissza: a római birodalomban február 15.-ét Júnó istenasszony tiszteletére ünnepelték, és ott is a tavasz hírnökének, a fiatal szerelmesek ünnepének ismerték. Kr. u. 496-ban Gelasius pápa elrendelte, hogy az addigi Lupercalia ünnep helyett egy nappal korábban, február 14.-én Szent Valentinre emlékezzenek. A középkorban más országokba is elterjedt a Valentin-nap, így például az angolok már 1446-ban ünnepelték. A leányok szív alakú lapra írták kedvesük nevét és a fiúk kabátjukra tüzték. Az 1700-as években divatossá váltak a Valentin-verseskötetek. A XIX. században már üdvözlőkártyákat is küldtek egymásnak az emberek ezen a napon. Ebben az idöben egy durva változata is elterjedt ennek a szép hagyománynak: megjelentek karikatúrákat és sértö verseket tartalmazó Valentin-napi kártyák. Szerencsére a köszöntésnek eme, vadabb változata gyorsan feledésbe merűlt. Érdekesség, hogy a legdrágább Valentin-napi ajándékkal egy indiai uralkodó lepte meg kedvesét 1891-ben: a gyémántokkal kirakott elefántcsont készlet ára 520 ezer dollár volt. A Valentin napi ünnep és köszöntés Magyarországon az 1990-ben éledt fel. Napjainkban számos országban a köszöntés nem csak a szerelmesek szokása: a gyermekek megajándékozzák szüleiket, tanáraikat, de az egymást szerető emberek is köszöntik egymást. Valentin nap "jelvénye" a piros szív, ami a virágcsokrokba, de az apró ajándékdobozokba is bekerül.

 

 

 

Valentin virágai:

Ezen a napon ajándékozzák szerte a világon a legtöbb virágot. A legkedveltebb Valentin napi virág a piros vagy bordó rózsa, de más színű rózsát is szívesen adnak ezen a napon az emberek egymásnak. A tavasz közeledtével a hajtatott hagymás virágok is igen népszerűek. Különösen a tálban összeültetett, mécsesekkel díszített hagymás virágok szolgálnak kedves ajándékként. A virágdivatot Hollandiában "csinálják". A Valentin remek alkalom a trendek, a különféle irányzatok bemutatására. Természetesen malomkerék nagyságú csokrokra csak kevés szerelmes férfinak telik.

A Valentin nap üzenete

Valentin nap a szív belső titkos rekeszében, romantikusan és a rejtőzködő vágyódásban és vágyakozásokban is kielégülést találó érzelmek kifejezésének napja. Nem a testi, inkább a test, mint gát leküzdésének ünnepe, a szívek összeérésének, összeolvadásának igényét és lehetőségét jeleníti meg. Azt próbálja kifejezni, ami kifejezhetetlen, szavakban alig, inkább csak a szimbolikus nyelv képes megjeleníteni: a szívnek szívvel való találkozását, "egybeolvadását". Micsoda, mindenki számára kedves giccseket választunk (boldogan), mert kifejezi azt, melyre nincs, vagy alig van szavunk. És ha van is, nem biztos, hogy ki tudjuk mondani, és ha kimondjuk, ugyanazt jelenti, amit érzünk. Mert ahhoz szituáció is kell, és egyáltalán nem biztos, hogy tudunk olyan szituációt teremteni, melyben ezek a szavak kimondhatók, és igazak maradnak.

 

 

Népi babonák:

Bálint napjához  rengeteg babona kapcsolódik.
Azok a lányok, akik a Bálint nap előtti éjfélkor a temetőbe mennek, megláthatják leendő férjüket, mert a szellemek megjelenítik. Ehhez egy dalocskát kell énekelni és tizenkétszer kell elmenni a templomig.
A szerelmesek ünnepén több taktikát alkalmaztak elődeink azért, hogy megszerezzék és megőrizzék szerelmeiket. Így pl.: olyan almát kell enni, amelyiknek kilenc magva van. Azt a kilenc magot bele kell tenni egy óvatlan pillanatban a kiválasztott fiú zsebébe, akkor biztos, hogy bele fog szeretni ezen ügyeskedést végző lányba.
Akik pedig nagyon szerelmesek, és azt akarják, hogy szerelmük örökös legyen, egymás hajának szálait süssék tésztába, és közösen egyék meg.

 

Bálint napi időjóslás:

ha ezen a napon hideg, száraz idő van, akkor jó lesz az évi termés. S ha ezen a napon a vadgalambok visszatérnek, az a közelgő tavaszt jelzi. Debrecenben és vidéken még ma is úgy tartják, hogy e napon választanak párt a verebek.

 

 

Valentin napon nem szabad megsértődni, megharagudni. A régi vagy az aktuális kapcsolat fényét, emlékét ugyanis nem homályosíthatja el egy-egy keményebb szó, egy őszintébb mondat. Még az sem, ha a másik fél "túllép" a szerelmesek napja hagyományain és az illető munkájáról, karrierjéről, esetleg közszerepléséről mond nem éppen hízelgő véleményt

 

 

Idézetek a szeretetről, a szerelemről

 

 

Váci Mihály: Két szárny

 

 

Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.

 

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.

 

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
szárnyak lettünk egymással.

 

 

Add a kezed

Add a kezed mert beborúlt,
Add a kezed mert fú a szél,
Add a kezed mert este lesz.

 

Add a kezed mert reszketek,
Add a kezed mert szédülök,
Add a kezed összerogyok.

 

Add a kezed mert álmodok,
Add a kezed mert itt vagyok,
Add a kezed mert meghalok

Szép Ernő

 

 

"A szerelem nem egy, hanem az egyetlen lehetőség, hogy boldogok legyünk."
(Francoise Sagan)

 

"Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok.
De te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál."
(Prisrin)

 

Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével."
(Gabriel Garcia Márquez)

 

"Az igazi szeretet próbája egyedül az, hogy nem fél a másik ember szeretetétől, hogy elegendő benne a szelídség, a türelem és az alázat ahhoz, hogy elfogadja azt."
(Pilinszky János)

 

"Nem abban van az élet mértéke, hogy mekkorát tud kérdezni az ész, hanem abban, hogy milyen nagyot tud felelni a szív."
(Ch. Dupoint)

 

 

Bálint-nap előtt

 

A szerelem a világ legtermészetesebb érzése. Megérinti a szegényt és gazdagot, a szépet és csúnyát egyaránt.
Boldog az, aki megismerheti.
Boldog lehet, még akkor is, ha szerelme reménytelen és lehetetlen a beteljesülése. Mert ez az érzés gazdaggá és más emberré tesz, általa képessé válunk lehetetlen helyzetek elviselésére, és a másik ember elfogadására és befogadására is. Ennélfogva a szerelem csodákra képes, mérhetetlen emberi energiát felszínre hozva nagy tettekre sarkall.
De nem igaz, hogy minden akadályt és minden gonoszt legyõz. A szerelmes ember is csak ember, és a szerelem ereje is korlátozott: bár az élet eseményeit befolyásolni tudja, ereje mégis véges, és a beteljesülés gyeplõit mégsem a szerelmes ember tartja a kezében. A végkifejletre a pontot valahol máshol teszik...
Ezért: most legyen boldog, aki most szerelmes! Aki meg nem ismeri ezt az érzést, váljon nyitottá elõtte, és ismerje meg (újra)!
Így hát Bálint-nap, a szerelmesek napja elõtt nem árt tudni, hogy ember az életben gazdagabb nem lehet, mint akkor, amikor ezt az érzést birtokolni tudja: a szerelem varázslatát pénz, vagyon, hírnév nem helyettesítheti.
Most legyen boldog hát, aki most szerelmes!

Szíveket gyűjtök

 

Szeretem azt, aki gyűjt. Naponta van öröme. Megnézi gyűjteményét, gyarapítja, ápolja, gondozza, megmutatja barátainak. Közben örül, hogy neki van az, amit szeret.Tisztelem a bélyeggyűjtőket, a rovargyűjtőket és azokat, akik címkéket, képeslapokat, érméket gyűjtenek. Bármit.
Te mit gyűjtesz?
Amit én gyűjtök, ahhoz nem kell pénz. Amit gyűjtök, annak nincs ára, mégis mindennél többet ér.Szíveket gyűjtök.A szív jelkép. Az embert jelenti.Úgy járom útjaimat, élem napjaimat, hogy szíveket keresek. Talán bolondnak hinnének, ha tudnák, miért nézek kutatón mások szemébe. Bolondnak hinnének, mint a görög bölcset, aki nappal lámpásával embert keresett a piacon.
Szíveket gyűjtök. Nekem nem valami kell, hanem valaki. Ember.Ember, aki rám mosolyog; aki megért; aki tisztességes; aki hűséges; akiben szeretet él; aki örül, hogy észreveszik; akiben a tehetség egy szóra kinyílik; ember, aki egyszerűen érték, mert ember.Ha van olyan nap, hogy nem találok, az én hibám.Nem néztem eléggé szét, nem néztem a látszat mögé, az előítéletek alá.Szerencsétlensége az embernek, hogy a jót szégyelli. Rejti, mint kagyló a gyöngyét. Hát én feltöröm a kagylót figyelemmel, érdeklődéssel és a gyöngyhalászoknál boldogabb vagyok. Mert az emberek között több az ember, aki méltó, hogy annak lássák, mint az, aki összetörte magában az emberséget.Elfogult vagyok? Téged nem ismerlek. Embernek tartod magad. Hányan vesznek észre? Hányan kérik a szíved? Hányan látják, hogy jó vagy?

Szíveket gyűjtök.

Őrzöm arcukat. A szemük tüzére emlékszem. Ha azt felejtem, énjük bennem marad, amely belém égett egy pillanat alatt.Nincsenek érméim, bélyegjeim, címkéim, sem galambgyűjteményem.

Szíveket gyűjtök.

Szívem tele van.Velük és az örömmel, amelyet csak ők adhatnak.Nézd el nekem, hogy végig magamról írtam. Eszelősen hiszem, hogy nincs nagyobb, fontosabb, mint az ember. Embertelen korban élünk? Ne hidd el. Csak nézz önmagadba, nézz a mások belső világába s meglátod az Embert. Csak annyi időt fordíts embertársaidra, mint a gyűjtők gyűjteményeikre. Kincseid lesznek. Nem olyan, mit pénzzel kifejezni lehet, nem valamik, hanem sok-sok szív benned, valakik, akiknek értéke semmivel ki nem fejezhető és mind személyes öröm életedben

 

 Mácz István

 

 

 

Móra Ferenc (Kiskunfélegyháza, 1879. július 19. - Szeged, 1934. február 8.) író, újságíró, muzeológus.

Szegényparaszt családból származott, atyja, Móra Márton foltozó szűcslegény, majd mester, anyja, Juhász Anna kenyérsütő asszony. Tanulmányait - a család szegénysége miatt - nehéz körülmények között végezte. A budapesti egyetemen földrajz-természetrajz szakos tanári diplomát szerzett, de csupán egy évig tanított mint segédtanár a Vas vármegyei Felsőlövőn.

Innen még a század elején mint a Szegedi Napló munkatársa került Szegedre. A lapnak 1913-1919 között főszerkesztője volt, majd haláláig állandó munkatársa maradt. Ez volt jóformán az egyetlen hírlap, amely nem állt a világháborús propaganda szolgálatába. 1904-től a Somogyi-Könyvtár és a Közművelődési Palota tisztviselője, könyvtárosa, emellett a régészetre is szakosodott, ásatásokat végzett, 1908-ban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által szervezett régészeti tanfolyamot is elvégezte. Tömörkény István 1917-ben bekövetkezett halála után a múzeum igazgatója.

Komoly értéket jelentenek az Alföldön és főleg a Szeged körüli őskori településeken ásatással feltárt anyagokról szóló beszámoló jellegű tanulmányai: A kunágotai sírok (Régészeti tanulmány. Szeged, 1926). Hírlapi cikkei, gondosan szerkesztett és tökéletes stilisztikai bravúrral felépített tárcái a szegedi Délmagyarország hasábjain jelentek meg. 1922-től a Világ c. liberális napilap munkatársa, majd annak megszűnése után a Magyar Hírlapban jelentek meg tárcái, az utóbbinak haláláig főmunkatársa volt.

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány, elbeszélő költemény, Szeged, 1902; Szegénysoron, Szeged, 1905), később is írogatott verseket (Könnyes könyv, Budapest, 1920). Elbeszéléseiben és regényeiben a parasztság kiszolgáltatottságának egyik legérzékenyebb ábrázolója. Szépprózáját kitűnő mesélőkészség, higgadt humor és az élőbeszédhez közelálló világos magyaros stílus jellemzi. Mint publicista játékosan, ironikus irányban is bátran bírálta a Horthy-korszak társadalmi igazságtalanságait és visszásságait. Ennek adott hangot a Hannibál feltámasztása c. regényében, amely az író életében önállóan nem jelenhetett meg, csak 1955-ben adták ki Szegeden - azonban több mint 200, nem az író szándékai szerinti változtatással (cenzúra) - 1956-ban pedig Hannibál tanár úr címmel filmre vitték

1905-ben ismerkedett meg Szegeden Pósa Lajossal, aki az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését. 1905-től Az Én Újságom c. gyermeklapba írt, 1922-ig több mint ezer írása jelent itt meg. Ifjúsági művei, amelyeknek ihlető anyagát gyermekkori élményei szolgáltatták a m. ifjúsági irodalom klasszikusává tették. Meleg barátság fűzte Juhász Gyulához. Művei több idegen nyelven is olvashatók

 

 

Móra Ferenc életében is a legnépszerűbb magyar írók közé tartozott; hatvan évvel a halála után még mindig az; nyilván így marad a jövőben is. Móra Ferenc könyveit jó olvasni: az olvasó gyönyörködik, néha együtt izgul a hősökkel, közben mosolyog, bár érzi, hogy tragédiákról van szó. Az olvasó szívébe zárja az írót. Ha az irodalmi érték a szeretetreméltóság - márpedig ez is irodalmi érték lehet -, akkor Móra Ferenc helye a legelsők között van. És talán nincs is még egy író, akinél annyira elválaszthatatlan egységben jelenik meg a derűs szelídség és a meg nem alkuvó, kemény férfiasság. És amúgy egész mellékesen, alighanem ő a legnagyobb magyar ifjúsági író. És ez önmagában sem kevés. De Móra Ferenc ennél sokkal több.

 

Művei:

Rab ember fiai (Budapest, 1909)

Mindenki Jánoskája(Budapest, 1911)

Csilicsali Csalavári Csalavér (Budapest, 1912)

Filkó meg én (Budapest, 1915)

Kincskereső kisködmön (Budapest, 1918)

Dióbél királyfi(Budapest, 1922)

A festő halála (regény, Budapest, 1921, később Négy apának egy leánya címmel jelent meg)

Georgikon (Budapest, 1925)

Nádihegedű (Budapest, 1927)

Ének a búzamezőkről (regény, Budapest, 1927)

Beszélgetés a ferdetoronnyal(Budapest, 1927)

Véreim (Budapest, 1927)

Sokféle (Budapest, 1927)

Egy cár, akit várnak (Budapest, 1930)

Aranykoporsó(történelmi regény, Budapest, 1932)

Daru-utcától a Móra Ferenc-utcáig (önéletrajzi regény, Budapest, 1934)

Utazás a földalatti Magyarországon (Budapest, 1935)

Parasztjaim (Budapest, 1935)

Dióbél királykisasszony (Budapest, 1935)

Napok, holdak, elmúlt csillagok (Budapest, 1935);

Titulász bankója (Történelmi elbeszélések, mesék)

 

 

Móra Ferenc
Kincskeresõ kisködmön

"Hadd legyen a kis bice-bócának olyan örömnapja, amilyen még nem volt. Odaállítottam az ágyához az égbelátót, s arra ráterítettem az én kincskeresõ kisködmönömet. Minek az már nekem? Én addig hurcoltam a ködmönt, míg megtanultam, hogy a kincset a szívében hordozza az ember."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

REGE A CSODASZARVASRÓL

Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra...

(Arany János Buda halála)

 

Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az később az ő fiának. Egyszer majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe a szép országba.

Hallgassátok meg!

Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De ő nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésű legény volt mind a kettő. Sas a szemük, villám a kezük.

Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre űzte-kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia.

Mondta is neki a felesége, Enéh királynő: - Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.

- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.

Később a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni.

Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített.

A két testvér már éppen hazafelé készülődött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.

- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.

- Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron keresztül, hegyről le, hegyre fel, sűrűből tisztásra, mezőről berekbe.

Reggeltől napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elől.

A daliák egymásra néztek.

- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.

Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal.

- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.

- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.

- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!

Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:

- Jaj, édes gyerekeim, mi lesz belőletek azon a vadon helyen? Ki főz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?

- Majd csak ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messziről vidám muzsikaszó és ének fogadta őket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.

Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.

- No, fiúk, lesz már, aki főzzön, mosson ránk! Ebből lesz csak nagy lakodalom!

Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:

- Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.

Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.

 

  

Aranykoporsó

 

 

 

 Február

  

Havas utak, hazai tájak,
száncsengő hangja, régi dal…
megbúvik szíved rejtekében,
s még ma is újra felkavar…

Most mintha fejre állna a világ:
őszből tavaszba fordul át.
Becsap a régi kalendárium!
Havat a szem csak képeken lát.

Pihenni vágyó fák kérgét feszíti
az incselgően langyos napsugár.
Nyugalmat várna erdő, kert, gyümölcsös…
Adj nékik havas paplant , Február!

 

Kamarás Klára

 

Isten megnyomja a tavasz-gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,
s a régi verkli pattogva beindul,
a rigó kiköpi a téli szutykot,
csőrt csücsörít, s fütyül bolondul.
A rügyek apró rajzfilmgyárak,
megrajzolják a millió levelet,
szuszog, dohog a vakondjárat,
megindul a forgalom odalent.
A nárcisz kis pöckét kinyomja,
a kapkodva vetkőző égre mereszti,
a vadrózsának tavalyi a rongya,
hullna már, de még nem ereszti.
Dagad az akác nyakán az ér,
az éltető nedv lüktetve kering.
Bámulok a kertben ösztövér,
apadó hitemmel, s megtelek megint
együgyű csodával, éltető nedvvel,
s kinövök a földből, mint a bokrok,
s motyogom, vén bolond, gyermeki kedvvel:
jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

Csukás István

 Tavasz rügyet fakaszt

Szürke hallgatásból, tavasz rügyet fakaszt
Hamvas levél közé, virág fátylat akaszt
Menyasszony-fehérben, jöttekor még szerény
Szirom szeme csukva, hajnal ölén erény
Érintetlen bibék, beporzásuk várják
Üdén, illatozva, kelyhüket kitárják
Cseresznyefa ága, nyílt fürtöket ringat
Szellő koronázza, napfény árnyat ingat
Sűrű lombok közül, érkezik a ravasz
Aranyglóriában pompázik a tavasz.

Ligeti Éva 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tavasz

 

Verőfényes napsütésben ébredtem,
Ébredezik a természet köröttem.
Madarak szállnak, repkednek fölöttem,
És ennek reggel, nagyon megörültem!

Meleg napsütés süt, csupasz ágra,
Hisz’, még csak most száll a nyár a tájra.
Régen láttam már ezt a szép kék eget,
S most már hajtanak a fákon a rügyek.

Két madárka fönn’ találkozik a fán,
Csicseregnek, szerelmesek már talán.
Repkednek ide-oda, jobbra-balra,
Egyik leszáll a földön lévő kőre.

S a másik követi mint a testőre,
És röpködik ide-oda fölötte.
Meleg van, leveszem a kabátomat.
És leteszem a pázsitra magamat.

És, hogy teljesebb legyen a tavaszunk,
A természet, a mi kis ravaszunk.
Hirtelen felhők érkeznek felettem,
Megnyílnak ég kapui, és megáztam.

Katona Bálint

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tavasz

Dalos ébresztő:
álmot űző hajnali
madárcsicsergés.

Derengő lélek,
ébredező virágok...
s csak esik, csak fúj...

Menekült a nap...
sötét gondjaival jött
holdtalan éjjel...

Szitáló harmat,
hűs cseppek, s az álmaim
szertelibbennek.

Kószáló álmok
tavaszi friss égbolton
felhővé válnak...

Síró barackfa
fázik, reszket a szélben,
vár szebb tavaszra...

Pillangó alszik.
Virágszirom lehullott.
Sóhajt fúj a szél...

Szabolcsi Zsóka

 

 

 

 

 

Kisfaludy Károly dráma- és elbeszélésíró, költő, szerkesztő, festő (Tét, 1788. február 5. – Pest, 1830. november 21.) költő, drámaíró, festő

Nagy tekintélyű, maradi hajlandóságú nemesi família kitagadott fia volt. Apja konzervatív, Győr megyei közéleti férfi; bátyja, Kisfaludy Sándor, a századforduló utáni évek legnépszerűbb, de hasonlóképpen a nemesi múlt ábrándjaiban élő költője. Károly nyolc gyermek közül a legifjabb, Sándornál tizenhat évvel fiatalabb. Születésekor anyja meghal, s ezért apja már kezdettől fogva sem szereti. Az otthoni rideg légkör előbb csak szembefordítja apjával, de ez a nemzedéki ellentét idővel politikai és világnézeti ellenségeskedéssé erősödik. Otthon azt akarják, hogy katonatiszt legyen. Neki azonban egyre kevésbé kell a katonaság, s miközben egészen fiatalon főhadnagy lesz, nagy karrier várhatna rá, megválik a hadseregtől. Ráadásul polgárlányt akar feleségül venni. Mindez előkészíti a végleges szakítást. Apja megtagadja, ő hátat fordít a nemesi világnak és a nemesi életformának.

Ifjúkora óta versel és fest. Sokáig maga sem tudja eldönteni, hogy festő legyen-e vagy költő. Nyomorúságos éveiben képeivel tartja el magát, s amikor már ünnepelt író, a maga gyönyörűségére még mindig fest. A Nemzeti Galériában látható képek bizonyítják, hogy a készülődő hazai romantikus festészetnek jó színvonalú képviselője. Ha az ecset mellett dönt, talán a jelentékeny magyar festők közt volna a helye. De felismeri, hogy a soron következő fő feladat a korszerű magyar irodalom. Sokat kószál külföldön. A tízes évek folyamán bekóborolja, javarészt gyalog, Ausztria, Svájc és főleg Itália tájait. Világlátottan, az új világirodalom ismeretében érkezik haza. Felismeri, hogy az ország szellemi középpontjának Pesten kell lennie. Itt telepszik le, és él egyszerre könnyelműen bohém és szívósan programszerű életet. Érvényt akar szerezni az újfajta költészetnek, drámának, meg akarja szervezni az irodalmat. Összebarátkozik Kazinczy pesti körével, különösen Szemere Pállal, kapcsolatokat talál az ország színtársulataival. Ő az első minálunk, aki irodalomból él. Ez már polgári életforma, habár ennek az életformának a bohém szélsősége. Egyelőre még nyomorog egy iparosmester házában, és ha nincs pénze, dohányszelencékre fest erotikus képeket. Közben Székesfehérvárott már játszották is az egyik drámáját, de a siker csak akkor következik be, amikor ez a fehérvári társulat 1819-ben Pesten vendégszerepel, és műsorára tűzi Kisfaludy Károly vadromantikus, még pufogó pátoszú drámáját, A tatárok Magyarországon címűt. Szerzője is tudja, hogy gyenge darab ez, de magán hordja a romantika minden jegyét. És telibe talál. Azok a hazafias és liberális szenvedélyek, amelyek hat évvel később már politikai hangot kapnak az első reformországgyűlésen, hangosan szólaltak meg a színpadon. Ezzel győzött minálunk a romantika. Olyan nagy a siker, hogy a közönség új Kisfaludy-drámát követel, és az egyszerre ünnepelt író négy nap alatt, kávéházi asztal mellett összeüt egy még frázisosabb, még gyengébb darabot: az Ilkát, amelynek még nagyobb a sikere.

Ettől kezdve Kisfaludynak könnyebb az élete, de sokkal több a dolga. A nyomor éveiben tüdőbajt szerzett, de még tíz évig játszani tud a végzettel. Tisztességes lakásba költözik a Váci utcában, és a maga sajátos életformájában, amelyben egybefonódik a rendszertelen élet és a rendszeres munka, ital és pipafüst mellett, változatos szerelmek körében éjjel-nappal írja műveit, amelyeket irodalomra és romantikára éhesen kapkod a közönség. Hibáit maga látja legjobban, kis versikékben gúnyolja saját magát is, és néha van ereje nagyobb igénnyel tragédiát írni. A Stibor vajda már a jó drámák határát súrolja, és jambusaiban megszólal a nemesi-jobbágyi ellentét. Katona Bánk bánjáról senki sem tudott, a Stibor vajdát tehát a nagy nemzeti tragédiaként vették tudomásul. Majd következett végre egy igazi jó romantikus tragédia, az Iréne. De alkatának, hajlandóságainak igazán a vígjáték felelt meg. Eredendő humora, cselekménybonyolító képessége, anekdotázó kedve és a drámaírói gyakorlatban kialakult színpadismerete egyesült ebben a műnemben. A kitűnő A kérőkkel kezdődik a magyar vígjáték története. S mellette A pártütők és a Csalódások máig is a legjobb magyar komédiák közé tartozik. Könnyed, nem nagy súlyú, de jó hatású, lelket derítő színpadi játékok ezek. Innét kezdve egyenes a fejlődés vonala Kisfaludytól Szigligetiig, Szigligetitől Csiky Gergelyig és Csiky Gergelytől Molnár Ferencig. Aligha tagadható, hogy ez a könnyed színházi játék a magyar drámatörténet fővonala. A nagy súlyúak, Katona, Madách, Móricz Zsigmond, mindig kívül maradtak a fővonulaton, ők jelentették a rendkívülit; a szabvány irányát Kisfaludy mutatta. Ez volt a polgári igény, és Kisfaludy Károly irodalmi főalakja volt a nemzet polgáriasításának. Ezt a feladatot végezte el, amikor elbeszélő prózájával előkészíti a magyar romantikus regényt. Itt is legsikerültebbek vidám írásai, az anekdotázó Tollagi Jónás és a szatirikus Súlyosdi Simon. De az olyan vértől ázó kisregények, mint a Tihamér vagy a Vérpohár, közvetlen előkészítői a nemsokára megjelenő Jósika-regényeknek.

De nem kevésbé jelentékeny költészete sem. A romantikus múltidézés mint a jövő építésének eszköze, sehol sem talált olyan pátoszteljesen szép megfogalmazásra, mint nagy elégiájában, a Mohácsban, ebben a hamar klasszikussá vált, hibátlan költeményben. Az Alkonyi dalban, legszebb szerelmi versében már a Szeptember végénnek anapesztikus dallamosságát előlegezi, az Eprészlány Vörösmarty Szép Ilonkájának előkészítése. És ami előbb Csokonainál, utóbb Vitkovicsnál kísérlet volt, a népdal, az Kisfaludynál romantikus programmá lett. Huszonnégy népdala, köztük a műfaj mintaremeke, a Szülőföldem szép határa, irányt mutatott a következő nemzedékeknek, innét egyenes az út Czuczor Gergelyen át Petőfiig. És még hamar divatossá vált balladaköltészetünket is vele kell kezdenünk.

S mindeközben élete középpontjában az irodalomszervezés állott. Körülötte kristályosodott ki a magyar romantika. Aurora című évkönyve az új irodalom legfontosabb orgánuma és szervezőereje volt. A következő nemzedék itt csoportosult, Kisfaludy felnevelte a nála nagyobbakat. Vörösmarty, Czuczor, Bajza, az irodalomtörténész Toldy Ferenc együtt lépett ki a nagy ösztönző asztaltársaságából. S úgy is tekintettek mindannyian rá, mint előttük járó útmutatóra.

Kétségtelen, hogy túlságos rögtönzőképessége, természetében rejtőző rendetlensége, bohém könnyelműsége folytán nagyon egyenetlen az életműve. Sok benne a gyorsan romló, a csak napi hatást kiváltó. Még jó tragédiáin is ott ülepszik az idő pora. Prózájában is fontosabb az indítóerő, az ösztönző hatás, mintsem az időálló irodalmi érték. De néhány vígjátéka, köztük üde egyfelvonásosai, friss hatású népdalai és komoly hangvételű költeményei közül a Mohács és az Alkonyi dal maradandó irodalmi értékek hordozója. Alakja, egyénisége, szenvedélyekben és munkában elégő élete pedig irodalmi múltunk egyik legszeretetreméltóbb alakjává teszik.

Amikor 1830-ban, negyvenkét éves korában meghal, úgy gyászolja az ország, a főváros, az irodalom, mint legnagyobb fiát. Annyi bizonyos, hogy ha ösztönző hatása jelentékenyebb is, mint műveinek túlnyomó többsége, ha kétségtelenül nagy tehetségével több hevenyészett írást hozott létre, mint halhatatlan alkotást - irodalomtörténetünk egyik legvonzóbb, legrokonszenvesebb alakja. És néhány, kivételesen fegyelmezett költeményével, legsikerültebb vígjátékaival, prózájának ironikus humorával maradandó helye van klasszikusaink között.

 

 

 

Rózsa! rózsa! mit csinálsz


Rózsa! rózsa! mit csinálsz
Egyedül a kertben?
Ha szebb örömre találsz,
Ne élj ott ridegben.
Az élet ha nem páros,
Téli virág nem szagos.

Harmat csillog kelyheden,
Ne sirj édes rózsám!
Ha bú fekszik élteden,
Átültetlek hozzám:
Kelyhed legyen ajkamé,
Gyökered a szivemé.

 

 

Tűnő életkor

Hová tűnél, éltem víg hajnala?
Derülted annyi szép- s dicsőt igére
Mig rózsafénynyel a boldog körére
Mosolygva egy édent himzél vala.



De lassudan bájfényed elhala:
Pályám mindég sötétb magányra tére,
S a küzdő sokba telt, de könnyű bére
Emléked csak s e lant komoly dala.

Ha távozál, taníts felejteni!
Kidulva e kebel hajdanti kéje:
Remény-sugalva mit ragyogsz feléje?

Az ifjú kornak nyájas isteni
Búcsúzva néznek a szív lángzatára,
Ha már a látnék alkonyul határa.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szülőföldem szép határa!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mohács

Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavséz!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hu férje után hal,
S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergődne Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szuz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Balogh József: Februáros

 

Bál ideje? Február!
Csinos lányka mórikál,
a csúf ördög én vagyok,
barátnőim angyalok.
Cimborám a doktor úr,
kész macsó így orvosul!
Egy túlsúlyos hópehely
nem rop táncot senkivel.
Vajon ki ő? Nem tudom.
Ott csücsül egy bús majom!
Focistából tíz akad,
egy híjam s kész a csapat.
Hófehérke nagy talány,
kissé fiús hóleány.
Amott fura maskara,
hallgatag’ áll, nincs szava,
mezőn riaszt madarat,
így a földben mag marad…

 

Jönnek-mennek jelmezek,
elvarázsolt sok gyerek,
farsangostul áll a bál,
MÓKÁS VAGY, TE FEBRUÁR!

 

 

 

 

 

Sarkady Sándor: Kikiáltó

Maskarások, bolondok
Rázzátok a kolompot
Takarodjon el a tél
Örvendezzen aki él.

 

Fenyves Mária: Cirkuszban

Bohóc vagyok nem tagadom,
csörgő sipkám neked adom!
Cintányérom összeverem,
bukfencezek a fejemen.
Jókedvemet nem tagadom,
viccet mondok, ingyen adom.
Tapsra is kész a kezem,
piros kesztyű kezemen.
Ha produkciómnak vége,
futok a közönség elébe.

 

 

Vidor Miklós: Bolond-bál

Bolond bálban jártam
az este,
a szamárral táncolt
a kecske.
Három majom húzta
a nótát,
vasvillával ettek
szamócát.
Be is csípett egy-két
legényke,
lisztes zsákot húztak
a pékre.
hordón lovagolt egy
bohóc ott,
kék füles dinnyével
golyózott.
Nyúlfi elől iszkolt
a róka,
fején árvalányhaj
paróka,
víg paprikajancsi
dobolt rám!
Ilyen volt a híres
bolond-bál!

 

 

Kiss Dénes: Bábu-bál

 

Babák, bábok,

bábok bálja

kezdődik itt

nemsokára.

Figyeljetek, gyerekek !

Meghívómat kikiáltom,

Vegyetek részt mind a bálon.

Uccu ! Ott a helyetek.

 

 

 

 

Simai Mihály: Békahangra

Hajladozó berkenye ágán ül egy brekeke.

Kérdezi a berkenye: Mit akarsz itt, brekeke?

Csak azt nézem, csak azt nézem,

hogy az ég kerek-e.

Miért nézed, brekeke ?

Felhő kerekedik-e?

Jeges eső esik-e?

Megfájdul-e majd a torkom,

bere-bere-kedek-e ?

 

 

 

Gyárfás Endre: Förgeteges ez a bál

 

 

Farsang van, farsang van,

járjuk a táncot gyorsabban!

Förgeteges ez a bál,

még a ház is muzsikál.

Kéménykürtőn hosszan kürtöl,

nagybőgőzik pincemélyből,

cimbalmozik betongerendáin,

gitározik tévéantennáin.

Az eresze csikorgató,

az ajtaja tárogató,

Ég a kisze, lánggal ég,

bodor füstje felszáll,

tavaszodik kék az ég,

meleg a napsugár.

Mire füstje eloszlik,

a hideg köd szétfoszlik,

egész kitavaszodik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Komáromi János

 

kisze bábú

 

felhők fodrán napfény csillan
tél hidege most elillan
kisze bábú tűzben égett
tavaszt hozzon az igézet

madár dalos hűvös reggel
rügyben őrzött levelekkel
kisze bábú vízbe fulladt
elvitte a jeges múltat

egy játékos szellő gyerek
kerget pajkos verebeket
kisze bábú szalma teste
elszaladt a tél, a beste

virágok nyílni akarnak
színt adni barna avarnak
kisze bábú sajnálhatod
Te ezt már meg nem láthatod

 

 

 

Komáromi János: kisze, kisze

kisze, kisze szalmából
perzselődj a lángoktól
vörös táncban hamvadj el
nekünk most már tavasz kell

kisze, kisze halálod
könnyű lesz, majd meglátod
pernyeként az égbe szállj
napsugarat megtalálj

kisze, kisze tél hava
jégszakállú, menj haza
dideregtünk eleget
vártuk már a meleget

kisze, kisze áldozat
tűz emészt, nem kárhozat
emléked még bennünk él
eltűntél már, mint a tél

 

 

 

Kanizsa József: Farsangi maszkabál

 

 

Maszkabálba
készül az utca,
A talpalávalót
Pőce Gyula húzza.
Ringyes rongyos maskarák,
Szalma, meg
kukorica figurák,
Fura táncuk
fürgén ropták.
Szólt a nóta
táncolt a láb,
Nevettük a
sok maskarát.

 

Mondóka

Elmúlt farsang el, el, el
Kinek használt, kinek nem.
Nekem használt, neked nem
Én táncoltam, te meg nem

    

 

 

 “Egy ember, akinek a zene jelentette az élet összes örömét.”

Pap Attila

 

 

Máté Péter: 1947 ferbuár 4. - 1984 szeptember 9.

Máté Péter magyar táncdalénekes, hangszerelő, zeneszerző és zongorista. Közel 150 dal szerzője és előadója.

 

Már hatéves korától autodidakta módon tanulta a zene fortélyait, 14 éves korától zeneiskolákban tanult. Tanította Bágya András és Balassa P. Tamás is. Első zenekarát 1965-ben alapította. Máté Péter az Illés zenekarral készítette első dalait. Nevét a hatvanas évek második felében ismerhette meg az egész ország, miután első hangfelvétele, az Úgy várom, jössz-e már? 1967-ben elkészült a Magyar Rádióban az Illés együttes kíséretével. Később egy pol-beat fesztiválon első lett A néger zongorista című dala, és ugyanezen a rendezvényen elnyerte a legjobb férfi szólista díját is.
Változatos pályája során Szocsiban és Athénban ért még el fesztiválhelyezést, előadói díjat nyert a párizsi sanzonversenyen, fellépett többek között Kubában és Kanadában is. Az 1970-es évek elején rendszeresen fellépett a Műegyetem Ezres klubjában (Dékány Saroltával). 1973-ban a Hull az elsárgult levél című dala első lett a Made In Hungary rádiós vetélkedőn. 1973 és 1974 között az Express együttessel lépett fel (többek között a Drezdai Dalfesztiválon).

1973-ben, a Hull az elsárgult levél sikere után már Ő számított hazánk első számú énekesének. 1974-ben megnyerte a drezdai slágerfesztivál fődíját, két évvel később pedig meghívták az írországi Castlebar Song Contest-re. Ezen a versenyen csak publikálatlan dalok szerepelhettek, Máté Péter a Tárd ki karjaidat című dalával első lett.

 

 

 

 

1976-ban harmadik helyet ért el az írországi Castlebarban, 1977-ben másodikat az Együttlét című dallal a Metronóm 77 televíziós fesztiválon. 1979-ben megkapta a Magyar Rádió nívódíját, 1981-ben a legjobb hangszerelés díjával jutalmazták a táncdalfesztiválon. Elmegyek című dala Nicolas címmel, Sylvie Vartan előadásában világsláger lett. Hangszerelt musicalt (Jesus Christ Superstar), írt szinházi kísérőzenét (A királynő katonái). Számtalan duettet is énekelt, többek között Házy Erzsébettel, Dékány Saroltával, Zalatnay Saroltával.

 

 

 

 

 

Kevesen tudták róla, de egy végtelenül szerény és önbizalomhiányban szenvedő énekes volt. Sokszor alig mert felmenni a színpadra, csúnyának, esetlennek érezte magát. Mélabúját és keserűségét csak fokozta, hogy nagyon nehezen tudott betörni a rádióba, a televízióból pedig folyamatosan elutasították. Életéről és nőügyeiről a mai napig rengeteget pletykálnak az emberek. Gyakori szorongását sokszor sajnos csak az itallal tudta csillapítani, ám ez nagyon megviselte a szervezetét.
Az énekes-dalszerző tragikus hirtelenséggel szívinfarktusban hunyt el alig 37 évesen 1984-ben.

 

Rengeteg fülbemászó slágert hagyott maga után. 

 

 

 

 

 

 

 

  

Magyar költő, esszéíró, prózaíró. Született: 1930. február 3-án, Zámolyon.

 

 

Csoóri Sándor magyar költő, esszéíró, prózaíró a nyugat-dunántúli Zámolyon született 1930. február 3-án földműves családban. Pápán érettségizett a Református Kollégiumban. Budapesti egyetemi tanulmányait betegsége miatt abba kellett hagynia. Előbb újságíróként dolgozott. Őszinte társadalmi problémák iránti érzékenységéről tanúskodó, őszinte hangú verseivel 1953-ban nagy feltűnést keltett. 1955-56-ban az Új Hang című folyóirat versrovatát szerkesztette, itt találkozott a szellemiségükben az 1956-os forradalmat előkészítő versekkel és novellákkal, melyek nagy hatással voltak rá. Az 1956-os forradalom meghatározó élménye volt.

A hatvanas évektől kezdődően a szellemi és politikai ellenzék egyik vezető egyénisége. Folyamatosan ütközött a politikai hatalommal, többször szilenciumra ítélték. A hatvanas évek második felétől Kósa Ferenc és Sára Sándor szerzőtársaként új szemléletet hozó filmek írója. Első versei 1953-ban jelentek meg, nagy feltűnést keltve a Rákosi-korszakot bíráló hangvételükkel. Ezekben valamint első kötetében (Felröppen a madár, 1954) még leginkább Petőfi realista közéletiségét követte. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától kezdve esszék sorában tárta fel a kisebbségi (romániai, szlovákiai, jugoszláviai, kárpátaljai) magyarság méltatlan, közösségi értelemben jogfosztott helyzetét. Hasonlóképpen nagy hatású esszékben vizsgálta a magyar történelmi tudat torzulásait, a kommunista diktatúra nemzetellenes politikájának következményeit.

A hetvenes évekre alakult ki költészetének jellegzetes karaktere. Költészetének legfőbb ismérvei: a képekből áradó metafizikai sugárzás, a váratlan és meglepő asszociációk sora, a mindenkor személyes hangvétel mint hitelesítő jegy és a közösségi elkötelezettség. Szakolczay Lajos így fogalmazott: “Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára.” Verseit számos idegen nyelvre lefordították. Esszéiben a képi és a logikai megközelítést egyszerre alkalmazza. Irodalmi pályaképek, népköltészeti és történelemi tárgyú művek, nemzeti sorskérdéseinket boncolgató írások, valamint saját életének eseményeit megörökítő esszék százait írta meg és tette közze a hatvanas évek eleje óta

A hetvenes évek közepétől kezdve többször járt Amerikában és Nyugat Európában az ottani magyar közösségek meghívására. A szétdarabolt magyarság szellemi összetartozás-tudatának egyik legfőbb ébresztője.

A nyolcvanas években a magyarországi ellenzéki találkozók egyik fő szervezője és előadója. A magyarországi rendszerváltás szellemi előkészítésének meghatározó egyénisége. 1987-ben a Lakitelki Találkozó egyik szervezője, a Magyar Demokrata Fórum alapító majd elnökségi tagja. 1988-tól 1992-ig az első ellenzéki nyilvános lapként indult Hitel című folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke, 1992-től főszerkesztője. 1991-2000 között a Magyarok Világszövetségének elnöke, akkori népszerűségét mutatja, hogy erre a szerepre közfelkiáltással választották. Ebben a funkciójában érte el, hogy létrehozzák a Duna Televíziót, mely műholdas adásaival azóta is ápolja és segíti a Magyarországgal szomszédos országokban élő közel hárommillió magyar nyelvének és kultúrájának megőrzését és nemzeti összetartozás-tudatát. A rendszerváltozás után Csoóri Sándor elhárította a közvetlen politikai szerepvállalást, de esszéivel, publicisztikai írásaival folyamatosan jelen van a rendszerváltozás utáni idő közéleti küzdelmeiben is.

 

Sokműfajú író, de az esszé és a költészet az igazi terepe.
Sokat tanult a beat-nemzedék ars poeticájából, de a szürrealistáktól is. Ezen a hangon szól szerelemről, haláláról, történelemről, hol fájdalommal, keserű önvizsgálat hangján.

 

Fontosabb művei:

 

Tudósítás a toronyból (1963) - irodalmi szociográfia
Kubai napló (1965) - útirajz és a napló keveréke
Iszapeső (1965) - kisregény
Utazás félálomban (1974) - esszé és novella
80 huszár (1978) - filmforgatókönyv
A félig bevallott élet (1982)
Pergőtűz (1982) - filmforgatókönyv
Lábon járó verőfény (1987) - gyermekvers
Elkártyázott köpeny (2004)
Visszanéztem félutamról (2004)

 

Díjai

 

József Attila-díj (1954, 1970)

Herder-díj (1981)

Bibó István-díj (1984)

Az Év Könyve Díj (1985, 1995)

Déry Tibor-díj (1987)

Fitz József-díj (1989)

Kossuth-díj (1990)

Magvető Könyvkiadó Nívódíja (1990)

Radnóti Biennálé Költészeti Fődíja (1990)

Eeva Joenpelto-díj (1995)

Károli Gáspár-díj (1997)

Magyar Örökség Díj (1997, 2005)

Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (2000) Magyar Művészetért Díj (2004)

Balassi-emlékkard (2006).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Farsang napi kutyabál

 

De érdekes volna,

ha kutyabál volna,

s farsang napján

minden kutya

bálba kutyagolna.

Nagy kutya is,

kis kutya is,

kit csíp még a bolha is.

Komondor kényelmes,

lassú táncot ropta,

Puli Pali csárdást,

ahogy meg van írva;

sötét szőre, bozontja

a szemébe lógna.

Csau csacsacsázna,

a foxi bokázna,

a többi vén kutya meg

leülne a hóba.

 

 

 

 

 

Reggel a kertben

csonka szonett

 
Nyílik a reggel, mint a boltok
és minden itt van, ami kell nekem:
akácfa, bodza, zsörtölődő dongó
s a domb árnyéka nyitott könyvemen.

Sokan állítják, hogy meghaltam régen,
s kamillás rét vakondja temetett.
A borzas hírt az újság is megírta,
és ha megírta, csak igaz lehet.

Igaz? Nem igaz? Porszemnyit se számít!
De hogyha mégis: ez a túlvilág itt,
ez, ez a kert, mosolyom titkos műve,

honnét egy hangya indul el a végtelenbe
gyűrűs fűszálon, utána lassan én is –
S a hosszú úton nem várhat több halál.

 

Tavaszodó

Állj félre, házfal, kőerdő, téglaerdő,
gyámoltalanul föláll, megindul s ragyogni akar a fű,
a gőgös robotember is utat enged a csodának:
a huzalok, a pántok, az elfojtott
tüzek csatjait félrerúgja
s a tavalyi hantokra, mint korhadt mikulásarcokra rálép –
dugom a bokrok alá
korán meszesedő csontomat én is,
fájjon a földnek, ha akar,
az orgonásdomb dereka fájjon,
a kiképzett reménytelenség téli szálláshelyéről szótlanul
elindulok,
így ünneplem életem újdonságát magam előtt,
napozó vércseppeket látok egy sirály csőrén,
napozó bogarakat az első keresztútnál.

 

 

Dünnyögő

 

Az esők. A versek. A havazások.

A gyönge hóban megmosdó madár,

A kezed. A kezem. A tested jelei.

A halál kulcsa. A zárhatatlan zár.

A csönd. A düh. A világ-egyedűlség.

Az ember örök esélye maga ellen.

A fölingerelt fegyverek. A tűskék.

A tűskék hamva tebenned és énbennem

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csontok és szögek

 

Trianon nyolcvanadik évfordulójára

 

Az elveszett haza darabjai
a talpam alatt.
A porban csontok és szögek
s akasztófa-szilánkok
a rezesedő délutáni fényben.

Balra tőlem Arad,
jobbra Temesvár.
Fölöttem berobbantott, huzatos mennybolt.
Merre forduljak, hogy ne lássam többé
a frakkos hóhérok
idáig sugárzó palotáit?

Azt hallom: épp egy kékbe hanyatló
hegytetőn sugdolóznak újra
csontváz-fák
és óriás rovarok zümmögésében.
A kürtőkalapjuk olyan magas,
mint egy tiszteletet parancsoló
családi sírbolt.

Ha megszólalnak,
recsegni kezd tőlük a múlt:
ez a düledező, ingatag deszka-Kolosszeum,
pántok, gerendák nyögnek,
s a szivarfüst anarchiájában
népek tűnnek el
összezárt állkapoccsal egymás után.

Béke, háború – hallom a borzalom
útszéli szavait.
Talán Dante beszél
a kalapok mögül izgatottan.
Ő látja, hogy a hegyes szálkákon
hogyan akad fönn sok-sok élő.

Lovak kocognak
a Nagyalföld szélén.
Sörényükben kifakult gyászszalagok.
Hová forduljak,
hogy ne lássam többé magamat
a korhadó patájú lovakkal együtt
a történelmi gazban?