“Pacsírtaszót hallok megint”
Igazi tavaszhirdető, mert csakugyan az első költözködő madár, mely itt-ott néha már február közepén feltünik, általában pedig, az országos középnap szerint: márcz. 2-3-án. Előfordul, hogy gyenge teleken vagy a délibb megyékben egyesek el sem távoznak tőlünk.
Nemsokára megérkezése után a kiengedő idő fényesebb, enyhébb napsugarai megdobogtatják sziveiket: pár után néznek. S ha ilyenkor sétálunk ki a mezőre, alig szabadulhatunk meg attól a hatástól, a mit a pacsirták gyakorolnak reánk. Mintha csak nagy templom volna a vidék, melyben száz és száz zsoltár hálátadó imaként száll a magasba, a természet urához, hogy megengedte érnünk az új munkaévet, éltető reményeivel:
"Dicső, dicső, dicső
Kikelet, kikelet!
Kivirít, kivirít
A virág mind."
A pacsirta így imádkozik. Nemcsak énekét küldi a magasba, maga s felemelkedik szózatával a végtelen levegőég kékjébe, még csak egy pont - azután eltünik a felhők hazájában, "jubiláló" dalával betöltve a környéket akkor is, mikor már nem látjuk. A szántóvető pedig elhallgatja kedves madarának gyönyörű hangjait, könnyebben esik neki a fárasztó munka, tudva, hogy az a kis dalos is "szánt" - így mondja felemelkedését - s azért repül tán az ég felé, hogy közelebb legyen Urához s az jobban meghallja dicsőítő szavát. Valósággal zeng a határ a pacsirtadaltól, ettől a szivetrázó zenétől: érezzük a jövőt, a remény fellobbanását, az új élet üdeségét. Nemcsak a fenséges hegyvidéknek, a susogó erdőknek: a sík földnek is meg van a maga költészete, szárnyas költője.
Petőfi Sándor:
Pacsírtaszót hallok megint
Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.
Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.
Daloldj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.
Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.
Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,
És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek...
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,
Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.
Dalolj, pacsírta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.
Betlen, 1849. március 8.
Reményik Sándor:
Pacsirta
A rét felett
Trillázva lebegett.
Emelkedett.
Alatta zöldesbarna folt:
Az erdő elveszett.
Dalolt, dalolt.
Úgy pazarolta magából a dalt,
Hogy mámorába szinte belehalt.
És mégis olyan üdén, könnyedén
Fakadt a dal belőle, mint a lomb
Nyírfatündérek karcsú ághegyén.
Lassan, nehezen, mint komor kolomp
Kondult a szívem - és eszméltem én:
Ez hát a dal, ez hát a költemény!
Ez a csattogó, büszke szárnyverés,
Ez a szárnyaló, friss emelkedés,
Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat,
S hirdeti magát a széles világnak,
E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg
Zöld-arany zománcos erdők felett.
És akkor egyszerre belém nyilalt:
Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt!
Sosem fakadt a lelkem könnyedén,
Mint rügy a nyírfatündérek kezén.
Csak puszta kézzel földet hasogattam,
Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam,
S mikor a munkában elnehezedtem,
Fekete fenyők közé menekedtem,
Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, -
Azután ismét vonatként robogtam,
Örvények szája felett szédelegtem,
Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.
Nem szálló darvak, - emelődaruk
Lendítették ki lelkemből a bút,
Az én világom a kohók világa,
Csákány csapása, pőröly zuhogása,
Gondolatok zenétlen muzsikája!
S most már hiába!
Hiába lebeg
A pici Mester a mező felett. -
A dalt, a könnyűt, a hivogatót,
A játszit, tündét, üdét, illanót
Nem tanulom már soha, soha meg!
1923 április
