HTML

A szívem csücskei

Ide gyűjtöm azokat a verseket amelyek valamiért nagyon kedvesek a számomra

Friss topikok

Linkblog

Szabó Lőrinc költő, műfordító születése 1900. március 31.

2008.03.31. 19:56 ZSÓKA

network.hu


1900. március 31-én született Miskolcon Szabó Lőrinc vasúti fékező és Panyiczky Ilona gyermekeként. Szülőházát a költő sem tudta azonosítani, hiszen hároméves, mikor elköltöznek, de az bizonyos, hogy lebontották, helyén a Vörösmarty lakótelep panelházai épültek. A szülőváros képe csak homályosan dereng fel a Tücsökzene néhány versében.


 

Ősei református prédikátorok voltak, az apja mozdonyvezető. Tehát igen szerény módból küzdötte fel magát rendkívüli műveltségéig, amelyhez nagy nyelvismeret is tartozott. Miskolcon született, de iskoláit Debrecenben végezte. A nagy iskolai kultúrájú városban ragadta el a műveltség szeretete. A hosszú termetű, szemüveges, kócos fiatalember onnét érkezett Budapestre, ahol előbb gépészmérnöknek indult, majd átiratkozott a bölcsészkarra, és vegyesen tanult minden megtanulhatót, hogy azután hátat fordítson az egyetemeknek, és elmenjen újságírónak. Már egyetemista korában olyan verseket írt, hogy feltűnik a Nyugat körében, Babits felismeri benne a bontakozó jelentékeny költőt. Babits lesz a szellemi nevelője. A nagy korkülönbség ellenére egy ideig jó barátok, de idővel elhidegülnek. Szabó Lőrinc nehezen tud jó barát lenni. Ellentétes tulajdonságai már ifjúkorban kiderülnek. De az indulás kitűnő. Huszonkét éves korában első verseskötetének (Föld, erdő, Isten) már irodalmi sikere van. Majd Babits és Tóth Árpád maguk mellé veszik harmadiknak a fiatal költőt, hogy együtt fordítsák le Baudelaire költői életművét, A romlás virágait, a világirodalom egyik legnagyobb hatású verseskönyvét. A Babits Mihály-Tóth Árpád-Szabó Lőrinc-féle magyar Baudelaire a magyar irodalmi kultúra egyik nagy jelentőségű értéke, nincs irodalmi műveltség nálunk az ismerete nélkül.

 

A húszas évektől Az Est-lapok munkatársa. Jól használható újságíró, de szenved a szerkesztőségi robottól. Igaz, szenved mindentől; ha mást csinálna, azt is jól csinálná, és attól is szenvedne. Utálkozva néz maga körül. Ellenségesnek tudja az egész ellenforradalmi világot, amelyben él, de nem szereti Az Est-lapok liberális polgári körét sem. Ezért hat ebben az időben baloldalibbnak, mint amilyen valóban volt. Igazában anarchista, akinek semmi sem jó. Éles szemmel figyeli, hol talál rosszat, embertelent, csúnyát - és ahová néz, ott láthat is. És amit lát, versben fejezi ki. Nem érzelmeket fogalmaz. Alapérzelme az utálkozás, és ezt az értelem eszközeivel fejezi ki. Szabó Lőrinc az ész költője. De közben lángoló szerelmes verseket ír: egy szerelmében mindent követelő, tudatosan önző férfi szakadatlanul izzó szenvedélyét fogalmazza meg.

 

De azért a korai versekben még néha felcsendül az idillikus hang, a természet iránti elragadtatás, olykor még az ünnepélyesség is, mint a hajdani protestáns gályarabok emlékét idéző nagy költeményben, a Testvérsiratókban. Később egyre több a lázongás, a megvetés, a reménytelen menekülni akarás. Nem szereti a várost, amelyben él, de semmi köze a faluhoz. Egy időben városellenessége miatt a népiek közel érezték magukhoz. Tévedtek: Szabó Lőrinc legurbánusabb költőink egyike, igazi nagyvárosi entellektüel, aki ott érzi rosszul magát, ahol éppen van.

 

Életműve a huszadik századot leginkább reprezentálók közé tartozhat. Azt a századot szólaltatja meg, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig oly sokszor élt ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át: “Magányod barlangját kard kutatja át” – írta 1931-ben Politika című versében. Minden látványosan önmaga ellentéteként is létezik. Egyidejűleg is, de utólag szemlélve még inkább. Költőként is, és magánemberként is keresztúton állt, mint évszázadának emberisége.

Élete végső évében megkapta a Kossuth-díjat. Jól ismertük hibáit, bűneit, de megbecsültük benne a nagy költőt. Mert az volt. Ha világnézetileg biztosabb talajon áll, ha emberségesebb, ő lehetett volna a közelmúlt évtizedek legnagyobb magyar költője. A tehetsége megvolt hozzá. Csak az erkölcsi alap hiányzott. Így csak a század egyik nagy költője lett a legnagyobbak mögött.

Sorsa 1957. október 3-án teljesedett be, A költőt a magyar irodalom, művészet és politikai élet nagyságainak pantheonjában, a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomra .

 

 

Verseskötetei

 

Föld, erdő, Isten (1922)

Kalibán (1923)

Fény, fény, fény (1925)

A Sátán műremekei (1926)

Te meg a világ (1932)

Különbéke (1936)

Harc az ünnepért (1938)

Régen és most (1943)

Tücsökzene (1947)

A huszonhatodik év (1957

 

network.hu

Arany nap

 

Arany Nap, mit mesterkedel?

- Készítem a nyarat.

Hát még mit? -Fákat gyártok

és tücsköt és bogarat.

 

-Nekem mit? - Búzát, krumplit és

szőlőt és mogyorót,

s vigyázok rá, hogy legyen

a tányérodon spenót.

 

-Borzasztó! Azt nem szeretem!

- Nem baj! Ma megeszed,

jutalmul télre fényt

dugok a föld alá: szenet!

 

 

 

 network.hu

 

 

 Lóci óriás lesz

 

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek körülöttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

 

 

 

 network.hu

 

 Felejteni?

Idegeidben azt a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakitott,
s egy percre csillagokig tágitott,
s az utat közben, mely lángként sodort
és mind jót, ami előtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne is szólj, elég ajkad mosolya) --
el tudnád felejteni valaha?

 

network.hu

 

Szólj hozzá!

Címkék: irodalom versek megemlékezés

A bejegyzés trackback címe:

https://gyongyszemek.blog.hu/api/trackback/id/tr61405577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.